Szíven ütött egy ismerősöm halála, aki ezen a héten autóbalesetben vesztette életét 41 évesen. Pedig nem voltunk közeli barátok. Csak néhányszor találkoztunk, váltottunk pár szót, aztán ki-ki ment a dolgára. Az a fajta ember volt, akire jólesett ránézni, mert a mindig mosolygós, derűs arca és becsületeskék szeme megbízhatóságot és jóindulatot sugárzott. Egy hónappal ezelőtt találkoztunk, szokás szerint mosolygós és derűs volt, s kicsattanóan egészséges, az embernek nem a halál jutott róla eszébe, hanem a kicsattanóan egészséges élet.
De pár napja meghalt, s nem megy ki a fejemből.
Pedig mondom, nem is voltunk barátok. Azon jár az eszem, hogy ha tudnám előre az egy hónapos időtávot, vajon mit kezdenék az életemmel. Úgy értem, ha megtudnám a kórházban egy orvostól, hogy pontosan egy hónapom van hátra, mit csinálnék vajon.
Az első gondolatom az volt, hogy leköltöznék Budapestről Debrecenbe, hogy a 9 éves kislányom mellett legyek. Aztán eszembe ötlött, hogy ez nagy marhaság. Hiszen csak a szenvedését és a fájdalmát fokoznám vele. „Itt volt apa egy hónapig velem, de most hová lett?” Ezt kérdezné, és nem kapna megnyugtató választ senkitől. Még az is lehet, hogy saját magát okolná. „Talán rosszul csináltam valamit, talán az én hibám, hogy apa meghalt?”
A második gondolatom az volt, hogy Budapesten elbúcsúznék azoktól, akiket szeretek, aztán hazamennék Egerbe, megnézném utoljára a szülővárosomat, majd bevenném magamat a Bükkbe, ahol tizen- és huszonévesen annyira szerettem barangolni. Imádtam a zöld sörényű hegyeket, a hűvös erdőket, nagyon szerettem túrázni a Bükkben, előfordult nem is egyszer, hogy a barátaimmal kinn is éjszakáztunk, hol egy tisztáson, hol a barlangszálláson.
Leülnék egy hegyoromra, s várnám a halált.
De erről meg az jutott eszembe, hogy bizonyosan kellemetlen perceket szereznék azoknak, akik a holttestemet megtalálnák. Halálra rémülnének szegények. Felötlött bennem egy felszabadultan túrázó család képe: anya, apa, három gyerek. Vidáman járják az erdőt, s hopp, egyszerre csak meglátnak egy hullát. Jaj, szegény gyerekek. Miért okozzak nekik rémálmokat? Ráadásul a hegyekből haza kellene szállítani porhüvelyemet az egri zsidó temetőbe – és az is mennyi kínlódás, bosszúság és kiadás a hátramaradottaknak. Magukban szitkozódnának, mert hangosan nem mernének. Lehülyéznének miatta, hogy kellett nekem a Bükk legmagasabb csúcsára felmászni meghalni, ahonnan a legnagyobb nehézség egy hullát lehozni.
Sehogy sem lesz ez így jó, arra jutottam.
De akkor mit csináljak? Aztán mentő ötletem támadt: a tenger. Elutaznék Franciaországba, valahol délen felszállnék egy hajóra, és útközben beleugranék a vízbe, de éjszaka, hogy ne vegyenek észre. Nehogy kimentsenek. Télidőben olyan hideg a tenger, hogy ha nem fulladnék meg, akkor a jéghideg hamar végezne velem. Azt mondják, megfagyni élvezet, bár ezt nemigen hiszem. Nézném a távolodó hajót, úgy nézném, mint a távolodó életemet, és hálát mondanék érte, hogy megszülettem.
Egy hónap. S az is mennyi vesződség…