A hazai állatvédelem jelenleg tragikus helyzetben van. A bő egy éve elindult drágulás hatására (hol volt akkor még a „háborús” infláció) megcsappantak az adományok, amely trendet felerősítette az ukrajnai menekülteknek szánt támogatások elszívó hatása. Már tavaly télen voltak olyan menhelyek, ahol az állatok fáztak és éheztek. Az energiaárak drasztikus emelkedése, a forint árfolyamának zuhanása és a húsz százalék fölé kúszó infláció ténylegesen katasztrófával fenyeget. Néhány menhely már fel is adta a küzdelmet, mások kétségbeesett segélykiáltásokkal próbálkoznak a közösségi oldalakon és email-kampányokban, miközben a megélhetési válság miatt százával kerülnek utcára újabb kutyák, macskák.
A helyzet egyértelmű: lelkes és elkötelezett ember van, odaadó önkéntesek is akadnak szép számmal, feladat is van sok és egyre több. Ami nincs, az a pénz.
Mit tesz ebben a helyzetben az „állatvédelmi cselekvési terv kidolgozásáért és végrehajtásáért felelős kormánybiztos” és az ő apparátusa? Érdemben semmit. Az ovisoknak szóló „edukáció”, a jogszabály (be nem tartott) szigorítása, a választások előtt történt menhelyi fotózkodások, Ovádi úr vidéki tájékozódó körútjai, etikai kódex gyártása és ilyen-olyan bizottságok gründolása, kamu konzultáció, az öntömjénező interjúk sora, no meg a költségvetés nélkül létrehozott alapítvány semmit nem segítenek a siralmas állapotokon.
Erre mondaná a kormánybiztos, hogy eddig nem látott mértékű, ötszázmilliós pályázati keretet biztosítottak az állatvédelemmel foglalkozó civilszervezeteknek. Tény. Ám ezzel nem nagyon illene dicsekedni. Két okból sem.
Egyrészt a félmilliárd forint az állatvédelem területén gyakorlatilag semmire sem elég. A nagyjából négyszáz menhelyre átlagosan bő egymillió juthatott volna, miközben a legtöbbnek ez egyhavi tápra sem elég, a drasztikusan megnőtt gyógyszerköltségekről vagy a többszörösére emelkedő rezsiről már nem is beszélve. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy a kormányzat miért is nem érzi alapvető kötelességének az állatvédelem finanszírozását. Miért gondolja, hogy nemcsak a munkát lőcsölheti a civilekre, hanem a pénzügyi terheket is, miközben képviselői üdvözült mosollyal „európai színvonalról” delirálnak.
Másrészt a pályázati keret nemcsak önmagában elégtelen, de az összeg nagysága azt is megmutatja, hogy a kormányzatnak mennyire (nem) fontos a mi „közös ügyünk”. Bizonyítékként csak néhány (talán kevésbé ismert) adat. A félmilliárd pontosan ugyanannyi, amennyivel az összesen hat hónapig létezett Palkovics-minisztérium túllépte a költségvetését: aprópénz. A félmilliárd pontosan annyi, amennyit az MTVA a következő két év taxiköltségeire tervez: aprópénz. A félmilliárd kicsit kevesebb, mint amennyivel a felcsúti általános iskola új, a Mészáros-gyerekek cégei által tervezett és kivitelezett épülete többe került az eredeti költségvetésénél: aprópénz. A félmilliárdnyi aprópénz pontosan hatvanszorosát (!) költi a kormány projektorokra, videofalakra, azaz a válság kezelésében nélkülözhetetlen eszközökre.
Nem mellesleg a NER e szerény pályázat kapcsán sem hazudtolta meg önmagát: miközben tizen-huszonéve működő, 100-200 kutyát-macskát gondozó, gyógyító, rehabilitáló, gazdához segítő menhely maximum 1-2 millió forintot kapott, addig a messze legnagyobb összeget, 8,5 milliót egy nemrég a győri polgármester felesége által alapított papagájmentő alapítványnak ítélték oda.
„Közös ügyünk az állatvédelem” – zengi a hazug szlogen. Bár lehet, hogy nem is hazudik, csak nem egyezik a közösről alkotott fogalmunk.