Az emberiesség és a futballmanipuláció szempontjából egyaránt szörnyű emlékű 1978-as világbajnokságon fordult elő legutóbb, hogy két olyan válogatott vívta a döntőt, amely vereséget szenvedett a tornán. Argentína számára jó (?) jel, hogy minden idők legmocskosabb vb-inek egyikét megnyerették vele, azaz nem számított az olaszoktól elszenvedett 0-1.
Tekintettel arra, hogy a Monumental stadion közvetlen közelében lévő kínzóközpontban a Mundial alatt is irgalmatlanul gyötörtek és gyilkoltak embereket, szomorúan kell hozzátenni: semmi sem számított.
Az akkor szintén finalista hollandok a skótoktól (2-3), míg a franciák most a tunéziaiaktól kaptak ki (0-1), de Didier Deschamps szövetségi kapitány azt a meccset elengedte, a B csapatot küldte pályára.
Viszont a francia törzsgárdistáik egészen különleges társaságba kerülhetnek.
A labdarúgásnak egyetlen háromszoros világbajnoka van, Pelé brazil „király”, de kétszeres sincs sok: tizennégy olyan futballista akad, aki két vb-aranyérem elnyerésekor nem csupán a keret tagja volt, de játszott is. Ilyen az olasz Monzeglio, Meazza és Ferrari (1934 és 1938), továbbá a brazil Gilmar, Djalma Santos, Mauro, Zozimo, Nilton Santos, Zito, Didi, Garrincha, Vavá, Zagallo (1958 és 1962), valamint Cafu (1994 és 2002).
Guido Masetti, az itáliai kapus a harmincas években mindkétszer tartalék volt, de nem vetették be. A brazilok közül Hilderaldo Bellini 1958-ban csapatkapitányként emelte magasba a trófeát, ám 1962-ben a kispadon ült, majd 1966-ban újra szerepet kapott, de Brazília akkor nem nyert aranyat. Az argentin Daniel Passarella szintén csapatkapitányként ünnepelte a rémes körülmények között „kibulizott” serleget, majd 1986-ban kerettag volt, de nem futballozott. A brazil Ronaldo 1994-ben csak szurkolt a pálya mentén, 2002-ben aztán fenomén módjára ragyogott. Végül a „minden idők legjobb balszélsőinek egyikeként” aposztrofált, a Santosban Pelé mellett játszó Pepe mind 1958-ban, mind 1962-ben megsérült, s bár ott volt Svédországban és Chilében is, Mario Zagallo szerepelt a helyén.
E díszes társasághoz, az igazán szűk elithez csatlakozhat ezúttal Hugo Lloris, Benjamin Pavard, Raphaël Varane, Antoine Griezmann, Ousmane Dembelé, Olivier Giroud, Kylian Mbappé és az ausztrálok elleni találkozó 13. percében sérülés miatt lecserélt Lucas Hernandez.
A Le Monde tréfásan azt írta: „Megszokásból a döntőben.” Az utóbbi hat esztendőben ez a harmadik alkalom, hogy a „Les Bleus”, azaz a kékek csúcstalálkozón lépnek pályára, bár a 2016-os Európa-bajnokság párizsi végjátékára (Portugália 0-1) nem szívesen emlékeznek.
A mesét viszont írják tovább.
Varázslatos történet az is, hogy a marokkóiakkal vívott elődöntőben a másik Hernandez, a Lucast váltó Théo szerezte meg a vezetést karatékákat megszégyenítő (labda)rúgással, továbbá az is, hogy a Dembelé helyett beküldött Randal Kolo Muani lőtte a második gólt (2-0). Mindenki arra számított, Kingsley Coman lesz a csereszélső, de Didier Deschamps szövetségi kapitány a vb-újoncot választotta, és milyen jól tette.
Ez a Kolo Muani egy hónapja Japánban nyaralt, amikor – Christopher Nkunku sérülése után – Deschamps felhívta, hogy eljönne-e Katarba...
Nem mondott nemet.
S egészen jól szállt be, bár nálunk reménytelen migránsnak mondanák, hiszen a gyerekkorában Párizs bevándorlóktól hemzsegő külvárosában, a festőinek nem mondható Torcyban, majd felnőttként Nantes-ban, jelenleg Frankfurtban futballozó játékosnak kongói gyökerei vannak. Igaz, már Franciaországban született, mégpedig abban az évben, amikor a kékek először lettek világbajnokok: 1998-ban.
Most aztán újjászülethet.
A franciák bizakodnak („nekik van egy Messijük, de mi összességében jobbak vagyunk”), ám nem „szállnak el” önmaguktól. „Olyan csapat a miénk, amely azt is tudja, hogyan kell szenvedni. Minden meccsen voltak rosszabb időszakaink, viszont sosem adtuk fel” – mondta Jules Koundé.
A marokkóiak sincsenek elkeseredve. Noha az első katari vereség, sőt a vb-n ellenféltől kapott első két gól után Valid Regragui szakvezető bocsánatot kért a marokkóiaktól, Jaszin Bunu kapus felemelt fejjel mondta: „Ez a csapat megmutatta, hogy képes felvenni a versenyt a legjobbakkal is.” A megsérült Romain Szaissz pedig így értékelt: „Kivételes az, amit elértünk, és nincs vége, mert meg kell próbálnunk megszerezni a harmadik helyet.”
A futball amúgy önmagát adja, ragaszkodik a hagyományokhoz. (Mínusz VAR és egyéb kilengések.) Ez lesz a kilencedik vb-döntő, amelyet két korábbi világbajnok között rendeznek. Az előzőek: Brazília–Olaszország 4-1 (1970), Olaszország–NSZK 3-1 (1982), Argentína–NSZK 3-2 (1986), NSZK–Argentína 1-0 (1990), Brazília–Olaszország 0-0, 11-esekkel 3-2 (1994), Brazília–Németország 2-0 (2002), Olaszország–Franciaország 1-1, 11-esekkel 5-3 (2006), Németország–Argentína 1-0 (2014).
Regragui megemlítette: a franciáknak szurkol, mert akkor azt mondhatnák, hogy a legjobb négy között a világbajnoktól szenvedtek vereséget. Az aranyérem újbóli elnyeréséhez azonban Mbappénak jobban kell céloznia, mint az elődöntőt megelőzően, mert a bemelegítéskor úgy homlokon találta a kapu mögött helyezkedő francia tábor dobosát – aki nem tudta elhárítani a veszélyt, mert éppen püfölte a hangszert –, hogy a szurkoló összeesett.
A ritmusos drukker hazamegy, és azt meséli majd: „Gyerekek, gyönyörű volt, fejbe rúgott a Mbappé, szó szerint elájultam!”
Franciaország–Marokkó 2-0 (1-0)
Al-Hor, al-Bajt Stadion, 68 294 néző. Játékvezető: C. Ramos (mexikói).
Franciaország: Lloris – Koundé, Varane, Konaté, T. Hernandez – Y. Fofana, Tchouaméni – Griezmann – O. Dembélé (Kolo Muani, 78.), Giroud (Thuram, 65.), Mbappé.
Marokkó: Bunu – Hakimi, Dari, Szaissz (Amallah, 21. – helyette: Abde, 78.), el-Jamik, Mazraui (Attijat Allah, 46.) – Amrabat, Unahi – Zijes, en-Nesziri (Hamdallah, 66.), Bufal (Abuhlal, 66.).
Gólszerzők: T. Hernandez (5.), Kolo Muani (79.).
