„Amikor táncolok, az én megszűnik, az univerzum működésbe lép” – Batarita magyarként egy ázsiai táncstílus, a butoh forradalmára

Batarita kortárs táncos-koreográfus az ösztöntánc művésze, alkotásai mélyek, felkavaróak, katartikusak. A kétezres évek elején indult pályája, majd hosszabb időt töltött Franciaországban és Bécsben. Az első hét európai közt volt, akik megtanulhatták a kagurát (a sinto vallás táncát, zenéjét), és később Tokióban a tradicionális japán kultúrát az avantgárd és modern irányzatokkal ötvöző butoh táncstílust. Előadásait és más, az ázsiai kultúra által inspirált alkotókat kétévente, az általa alapított BODY.RADICAL Nemzetközi Előadó-művészeti Biennálé keretében a magyar vidékre is elviszi. Egyre többet dolgozik itthon, kevesebb külföldi utazást vállal, noha a napokban érkezett haza Izraelből, ahol a neves Jeruzsálemi Tánchét zsűrielnökeként sűrű programon vett részt.

Mikor a Szépművészeti Múzeumban, az El Greco-kiállítással szomszéd teremben néztem új bemutatóját, természetfeletti nyugalom töltött el. A drámai fényekben (ezeket is Batarita tervezi) hipnotikus hatást keltett a színpadon rafinált, csuklyás kosztümben, hihetetlen koncentrációval és koordinációval mozogva. Az ázsiai előadó-művészetben van egy fenséges átszellemültség, ami a butoh filozófiája is: ki kell kapcsolni az egót, és olyannak lenni, akár egy üres edény, melyet a felsőbb hatalmak megtölthetnek ihlettel, tartalommal.

A nem csak címében varázslatos Látomások irracionális íze előadásban hosszú belső utat jár végig, nehéz és fájdalmas állapotokat is megjelenítve, melyek kontrasztjaként is értelmezhető a légies fátyoltáncrész. És úgy is, hogy most rejtett igazságok tárulnak fel a nézők előtt, akik megbabonázva figyelték.

Rizslabdáktól a hazatérésig

„Hatévesen, az egri általános iskolában a néptánccsoportban táncoltam, mikor egy japán delegáció érkezett hozzánk, akiktől kicsi, felfújható rizspapír labdákat kaptunk. Azt gondoltam magamban, ahol ilyeneket készítenek, oda nekem el kell mennem. Elkezdtem gyűjteni a japán képeslapokat, olvasgattam Ázsiáról, kialakult bennem egy kötődés. Aztán 2001-ben, a Trafóban rendezett Szóló-Duó Tánc Fesztiválon, ahol a fesztivál- és a közönség első díját is megkaptam, ott volt Carlotta Ikeda japán koreográfus. A verseny után odajött hozzám és azt mondta, »te butoh-táncos vagy«. Még nem tudtam, ez mit jelent, de elmentem hozzá tanulni. Később megkaptam a DanceWeb-ösztöndíjat és felkerestem Ko Murobushit (a butoh stílust a II. világháború után megalapozó Hidzsikata Tacumi egyik szellemi örökösét – A szerk.), aki a mesterem lett” – meséli.

Az egész világról évente egy művész kapja meg a Japán Alapítvány Ucsida-ösztöndíját. 2008-ban Batarita választhatott magának egy japán művészt, akihez odaköltözik, hogy tőle tanulhasson. Ono Kazuó táncstúdiójába ment – ő Tacumi mellett a butoh másik legendás alakja, aki 103 éves korában bekövetkezett haláláig táncolt. „Mikor Tokióban szállt le a repülőm, már azt éreztem, hogy hazaértem. Két évet éltem Japánban, majd Koreában is, ahol ugyanez volt az élményem. Ezeken a képzéseken jöttem rá, hogy ösztönösen olyan koreográfiákat hozok létre, amiket ott butohként tanítanak. Megvolt a munkáimban a hajlam a sötétségre, groteszkségre, és mindig fontos volt, hogy a színpadon ne tetszelegjek, hanem elveszítsem önmagam és bármivé át tudjak alakulni. Mindenkinek más a butoh, de ami közös, az a csatornává válás. A fehérre festett test vagy a lassú mozgás nem butoh, csak külcsíny” – érzékelteti a koreográfus.

Már évek óta alkotott, a nemzetközi karrierje is elindult, mikor több kortársával együtt a Magyar Táncművészeti Egyetemre hívták, mert a kulturális szférában a papírhoz kötnek sok pályázati támogatást. Később kiderült, ez mégsem olyan lényeges, de a képzést szerette, köztük Bozsik Yvette, Sirató Ildikó, Major Rita óráit, ez még inkább kinyitotta a világát. Ekkoriban évente 8-10 hónapot utazott, sokszor csak annyi időre jött haza, hogy a bőröndjét lecserélje. „Koreában majdnem ott maradtam. Sokat foglalkoztattak, az emberek is nagyon hasonlóak a magyarokhoz, intenzíven élik meg és kimutatják az érzéseiket, akár boldogok, akár búskomorak. 2016-tól fokozatosan átalakítottam az életem, kevesebbet utaztam, aztán jött a Covid, és sorra mondták le a fellépéseimet. Az első évben nem csináltam online előadásokat, de rájöttem, hogy megváltozott a világ, és utána már vállaltam ilyet is. Közben eldöntöttem, hogy már csak azt szeretném csinálni itthon és külföldön is, ami igazán édekel. Visszakapcsolódtam a természethez, Siófokra költöztem, a Balaton mellé, ahol bármikor ki tudok sétálni a vízhez” – meséli átszellemülten.

Előadásai után gyakran tart közönségtalálkozót, szeret „szűz” nézőkkel beszélgetni, akik nem feltétlen értelmezni szeretnék a darabjait, ami persze a társadalmi nyomás, holott ezeket az előadásokat nem megfejteni kell, csak „át kell engedni magunkon”. Sokan megtalálják Facebookon, leírják, nekik ez mit jelentett. Egyeseknek annyira erős a tükör, amibe belenéznek, hogy nem akarnak vele többé szembesülni – ennyire változatos reakciókat kap. A vidéki nézők sokszor bátrabban kérdeznek, mert hasonlót se láttak még, és kíváncsiak, hogy mi ez a tánc. A gyerekek és a fiatal felnőttek is érzékenyen fogadják, mióta iskolákba, egyetemekre is ellátogat az általa alapított BODY.RADICAL Nemzetközi Elóadó-művészeti Biennáléval.

A szoknya is baj

„Hihetetlen őszintén elmondják a véleményüket, még Manci néni is, aki lejön a focipályára vagy szépen kiöltözve a templomkertbe az előadásra, ami után beszélgetést vagy butoh-filmvetítést tartunk. Nem hiszek az ingyenművészetben, az adománydobozban igen, mindenki eldöntheti, mennyit szán erre. Ők is adnak valamit cserébe azért, amit én adok, aztán az életben ez kiegyenlítődik. Pécsre rendszeresen visszajárunk, mert a társulatom zeneszerzője, XRC Kovács Balázs filozófus és hangművész a Pécsi Tudományegyetem művészeti karán oktató. A másik az Albertirsa-Ceglédberceli egyházközség, ahová évente visszahívnak. Van két templomkert és egy iskola, ahol előadhatunk. Az »érzékenyítésről szóló törvények« és a hazai közhangulat eldurvulása mostanra megnehezítette ezt is. A női jelmezekben való tánc japán férfi alkotóknál teljesen megszokott, de ebből gondunk volt, amikor Ken Mai butoh-táncos szoknyában lépett fel. Utána művészettörténeti előadást kellett tartanom a szülőknek, hogy a férfi előadók mely kultúrákban mikor és hol vettek fel nő jelmezeket és játszottak női szerepeket. Ez segített csak, hogy ne legyen botrány, pedig a gyerekek annyira sokat kaptak, hogy az előadás után sorban álltak, hogy megölelhessék az előadót. Nagyon nehéz volt. Nem tudom, a fővárosban más lett volna-e. A középiskolások már pontosan látják, hogy a művészet, az művészet, de az általános iskolások még nem, ezért is kell a legmagasabb minőséggel jelen lennünk. Külföldön is probléma ez, ázsiai hazáját több ismerősöm azért hagyta el, mert nem fogadják el a másságot.”

Korea közel áll a szívéhez, mert bár a Távol-Keleten zártabbak az emberek, ott nyitottan fogadták. Folyamatosan koreografált, emellett színésznőként is kapott szerepeket, prózai darabokban. Azelőtt magyar és román művészfilmekben játszott, innen lépett át prózai színpadra, a szőkeszépség-szerepek után még idős férfit is játszott. Szerette az ottani tradicionális művészetet is, egyik kedvence az otcsil, ami kagylóhéjból kirakott, lakktechnikával készült műalkotásokat takar, mellyel kortárs művészek is foglalkoznak. Ezt a stílust inspirációként is megőrizte, a Lüktetésed című, Tokióban bemutatott darabjában kagylóberakásos hatású overallban táncolt, amit Hornyák István, a társulat jelmeztervezője készített neki.

35 négyzetméter fényűzés

„Koreában volt egy szerelmem is, így minden szempontból közel kerültem a kultúrához, megtanultam sok helyi ételt is főzni. Mindenütt a mai napig élőek a kapcsolataim, Szöulban és Tokióban is van egy-egy lakáskulcsom, szobám, ahová hazamehetek. Ez nagyon ritka, mert az ázsiaiak nem nagyon hívnak még csak vendégségbe sem a lakásukba, mert kicsi, és ezt szégyellik, főleg az európaiak előtt. Mikor először jártam Japánban, kaptam egy 12 négyzetméteres apartmant. Abban volt előszoba, nappali, háló és fürdőszoba is. Koreában 18 négyzetméteren ugyanez. Első alkalommal Japánban még sokkot kaptam ettől, aztán megszoktam. Később, mikor visszamentem, már lehetőségen volt kivenni egy 35 négyzetméteres nappalis-hálófülkés apartmant. Mikor először vendégségbe jöttek az ottani barátaim, kikerekedett a szemük, milyen fényűzően élek én egy ekkora lakásban. Persze a gazdagok másképp élnek, de ott sincs eltúlzott méret. Minden lenyitható, még a konyha is. Nagyon szeretek főzni, japán ételeket is, amit keverek más kultúrák ízeivel, a magyarral is. Számomra a főzés is műalkotás, ráadásul mindent meg lehet hozzá itthon is kapni az ázsiai üzletekben. A barátaim szerint szakácskönyvet kellene írnom, de ez nem vonz. Fontosabb számomra egy másik vonal az életemben: pár hete természetgyógyász és életmód-tanácsadó terapeuta is vagyok. Tulajdonképp ugyanazt csinálom, mint amikor alkotok és táncolok, mert az is át van szőve energiával, ugyanúgy átlényegülök. Az énem megszűnik, az univerzum pedig működésbe lép. De ez is olyan, amit ha csak megemlít az ember ma Magyarországon, furcsán néznek rá. Sokszor megkérnek, ne mondd el senkinek, hogy nálad voltam. De amikor hozzám fordulnak, úgy érzem, segítenem kell.”

Élet a kolostoron kívül

Batarita – aki szándékkal írja egybe a nevét, ez a nemzetközi jelenlétet nagyban megkönnyíti, és fura érzés is számára, mikor megfordítják – az egyik ajándékának tartja az életben, hogy Tacumi Hidzsikata testvérétől is tanulhatott, aki energiagyógászattal foglalkozik. Morishita professzor, a Hidzsikata Archívum igazgatója mutatta be őket egymásnak, aki által bejutott a Keyo egyetem titkos archívumába is, mert a professzor a butoh forradalmárának tartja a magyar táncost. „Vannak bizonyos dolgok, amiket megnézhetnek, az odaérkezők, és vannak olyan termek, ahová csak az igazgató vihet be személyesen. Ide is bejutottam, mindent láthattam, ami Tacumi szellemi öröksége. De a mai napig kapcsolódni tudok a régi mestereimhez is, köztük Ko Murobushihoz, aki közeli barátom is volt. Ha itt volt Budapesten, nálam lakott, én pedig nála Tokióban. Rengeteget filozofáltunk akkoriban, és azóta is sokat beszélgetek vele, hogy 2015-ben elment. Egy időben azt gondoltam, szerzetes leszek, ezért Thaiföldön bevonultam egy kolostorba, de rájöttem, ez az élet nagyon könnyű. Az egész nap gondtalan, imádkozol, testi gyakorlatokat végzel, gyógyítást gyakorolsz, kapsz enni-inni, minden adott, nem találkozol az élet csak téged érintő problémáival. Úgy éreztem, ez menekülés az élettől, bár ott is sokat tanultam, megtapasztaltam olyan dolgokat, amiket sehol máshol. Egy másik mozgatórugóm a pszichológia szeretete, amit a munkáimban is alkalmazok, mert sok mindent előhoz, amihez nem biztos, hogy lenne bátorságunk. Nem lehet figyelmen kívül hagyni önmagunkat az életben, de ha valamit csinálunk, legyen az az első. Az alázat a legfontosabb, nem felejthetjük el, hogy porszemek vagyunk, mert csak így válhatunk Istenné.”