Magyar vállalkozók ezrei ismerték meg az elmúlt években, mit jelent, és milyen következményekkel jár a „nemzeti együttműködés”, ha a hatalom szemet vet valakinek az üzletére. Először mindig egy árajánlat érkezik: nem különösebben gáláns, de a második körhöz képest kifejezetten nagylelkű. Elutasító válasz esetén pedig azonnal bekopogtat az állam valamelyik hatósága: a NAV, a NÉBIH, a Versenyhivatal, és addig keres valamit, amíg észszerűnek nem tűnik negyedáron is átengedni a portékát. Van, aki sírva enged (mégiscsak egy élet munkája), olyan is akad, aki feljelentést tesz - vicces, mondhatnánk, ha nem lenne tragikus -, és akad egy-kettő abból a fajtából is, aki beleáll.
Varga Zoltánnak, a 24.hu-t és a Nők lapját kiadó vállalattulajdonosának az esete pontosan beleillik a nagyjából egy évtized alatt kialakult mintázatba – annyiban mégis más, hogy a sajtóbiznisz jellegéből adódóan a nyilvánosságról, a (még) nem a kormány által szerkesztett magyar média egyik utolsó erős bástyájáról szól, és a Varga által választott stratégia folytán részben a nyilvánosság előtt is zajlik. Az utóbbi láthatóan nem különösebben befolyásolja az Orbán-kabinetet, ami egyszerre két dolgot is jelent. Egyrészt azt, hogy mennyire is vehető komolyan az a jogállamiságinak nevezett konfliktus, amelynek – elvben – a csúcspontján nyíltan bevállalnak egy ilyen banánköztársaság-performanszot (egy kis segítség Varga Juditnak, annak a kérdésnek az eldöntéséhez, hogy mi a jogállam: olyan hely, ahol ilyesmi vagy nem történik, vagy ha mégis akkor az érintett állami hivatal vezetője a kormánnyal együtt bukik bele). Másrészt pedig azt, hogy – ahogyan Varga Zoltán nagyon pontosan rögzítette is – nem ő az egyedüli címzett: fontos az egyik legolvasottabb hírportál és a vidék női olvasóinak elérésében kulcsszerepet játszó hetilap megszerzése, de legalább ilyen fontos az is, hogy mindenki, aki még birtokol valamit, ami a NER-nek is kellene, értsen a szóból.
A globális tanulság, hogy az európai médiademokráciákban (legyünk nagylelkűek, és számítsuk ezek közé Magyarországot is) a látszat – minden. A nettó befizető EU-tagállamok kormányainak szükségük volt rá, hogy felmutathassák, megharcolnak minden egyes adó-eurócentért; megkapták. A magyar kormánynak szüksége volt rá, hogy a híveinek elmondhassa: hazahozta Brüsszelből, ami nekünk jár (pár milliárd euró híján, de kicsire nem adunk); megkapta. Ki jár rosszul végül: mindenki, akit valóban zavar a lopás, a hazudozás, a korrupció. És kik járnak a legjobban: a tolvajok, a hazugok, a korruptak.
De van lokális konklúzió is. A rendszer lényege változatlan: nem azért oldották fel az uniós pénzeket, mert hirtelen megszűnt a jogállami deficit. Ellenállni viszont továbbra is lehet, csak meg kell fizetni az árát (Varga minden megnyilatkozása arról szól: tudatában van, és egyelőre hajlandó megfizetni).
A végére egy kérés azokhoz akik most tapsolnak: egyetlen példát mondjanak; csak egyetlenegyet, ahol ez az út végül – mondjuk - Finnországba, és nem Fehéroroszországba vezetett.