Bűnbaknak megtett nép

November 13-án az egyik forgalmas isztambuli sétálóutcán véres terrortámadást hajtottak végre. Az Orbán Viktor kormányával meglehetősen meghitt viszonyt ápoló ankarai kabinet szinte már azelőtt a kurdok nyakába varrta a történteket, hogy a merénylet elkövetői ellen egyáltalán megindult volna a hajsza. Később a török hatóságok fel tudtak ugyan mutatni egy, a szíriai kurd területekről származó gyanúsítottat, szakértők azonban felhívják a figyelmet néhány fontos körülményre.

Egyrészt a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) nevű terrorszervezetre az Iszlám Állammal ellentétben nem jellemző, hogy turistákkal telezsúfolt helyeken támadnának. Ők „puha célpontok” helyett inkább katonai ellenőrző pontokat, rendőrőrsöket vesznek célba. Másrészt a PKK váltig tagadja, hogy ő állna a merénylet mögött; holott érintettsége esetén céljai elérését értelemszerűen az szolgálná, ha jelentkezne a támadás elkövetőjeként.

Érdemes arra is felfigyelni, hogy tizennyolc esztendővel ezelőtt egy másik mediterrán térségbeli ország végrehajtó hatalma már megpróbált saját politikai céljainak szolgálatába állítani egy terrorcselekményt. 2004. március 11-én a madridi helyiérdekű vasúthálózaton pokolgépes merényletsorozat történt. A néppárti spanyol belügyminiszter, Ángel Acebes belpolitikai megfontolásokból a támadásért az ETA baszk szeparatista szervezetet tette felelőssé. Spanyolhon azonban Franco tábornok halála után demokratikus állammá vedlett át, ergo az ottani bűnüldözés független az aktuális politikai vezetéstől. A nyomozás így a kormányzat részéről történő nyomásgyakorlás ellenére kiderítette, hogy a támadást egy az al-Kaidához köthető terrorcsoport követte el.

Recep Tayyip Erdogan ellenben bizonyára vallja Nobel-díjas honfitársa, Orhan Pamuk szavait: „A világ és az ország dolgait nem lehet kizárólag jósággal intézni; a rosszra éppolyan szükség van, mint a jóra, bűnre éppúgy, mint a jótettre.” Ne felejtsük el, hogy jövő nyáron választások lesznek Törökországban. A szárnyaló infláció és a török líra elértéktelenedése miatt erodálódott népszerűségű, autokratikus ankarai rezsimnek pedig ugyancsak jól jönne, ha a kurdokkal való leszámolás révén a nemzetmegmentő szerepében tetszeleghetne. Félreértés ne essék: a PKK-ért nem hullatok könnyeket! De az isztambuli merénylet ürügyén indított török légicsapások Irakban és Szíriában számos civil áldozatot szedtek e hányatott sorsú nép köréből.

Populista társaihoz hasonlóan Erdogan is a szüntelen ellenségkeresésre építi hatalmát. A 2016-os puccskísérletet például arra használta fel, hogy leszámoljon legfőbb politikai ellenfele, Abdullah Gülen híveivel. Mivel az elvetélt államcsínyt a török elnök utóbb „Allah ajándékának” nevezte, kritikusai elképzelhetőnek tartják, hogy a hatalomátvételre irányuló kísérletet maga szervezte meg a tisztogatás szándékával. Túl merész forgatókönyv lenne, ha a kurdok bűnbaknak való megtételét, s ezzel összefüggésben a NATO-bővítés akadályozását kizárólag Erdogan hatalmi törekvéseinek tulajdonítanánk?

—

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.