interjú;könyv;Rakovszky Zsuzsa;

„A lelki béke megóvhat attól, hogy ártani akarjunk másoknak” – Interjú Rakovszky Zsuzsával

A Magvető Kiadónál a napokban jelent meg Rakovszky Zsuzsa Az idő jelei című regénye. A szerzővel ebből az alkalomból beszélgettünk.

A fordulatos cselekmény az 1530-as évek elején játszódik Münster városában, középpontjában a katolikusok és az újhitűek, az újrakeresztelkedők véressé váló küzdelme áll. A megíráshoz milyen mélységben kellett tanulmányoznia ezt az igencsak zűrzavaros kort?

Ha jól emlékszem, Norman Cohn The Pursuit of the Milleneum című könyvében találkoztam először ezzel a münsteri történettel. Meg aztán az első regényem is nagyjából ebben az időszakban játszódik, abból az időből is, amikor ahhoz olvastam mindenfélét, emlékeztem még egy-két dologra. És aztán ott volt a korabeli szemtanú, Herman von Kerssenbroch részletes beszámolója az eseményekről, meg Anthony Arthur amerikai professzor The Tailor-King című könyve, ezeket használtam az íráshoz.

A történelmi regény Szegedy-Maszák Mihály szerint „kényes műfajváltozat. Kiváltképp akkor, ha a történés és az elbeszélés idejét hosszabb időköz választja el egymástól”. Az idők jeleinek narrátora negyven év múltán idézi fel a véres eseményeket. Miért kell ennyi időnek eltelnie?

Már nem tudnám megmondani, miért döntöttem úgy, hogy az elbeszélő negyven évvel később számol be a történtekről, talán azért, mert nemcsak az eseményekről, hanem azok későbbi értékeléséről is szó van a könyvben, vagy mert úgy éreztem, hogy a távolság és a megbékélés valahogy hozzátartozik a történethez.

A harcban álló táborok egyikével sem azonosulnánk szívesen. Nehéz ugyanis eldönteni, kik az ellenszenvesebbek: a régi vagy az új rend képviselői. Olvasható-e a mű a fejlődéselvű történelemkép ironikus elutasításaként?

Ha igen, akkor ez nem volt tudatos vagy szándékos: soha nem hittem abban, hogy ami időben közelebb van, az feltétlenül jobb, mint a régebbi, vagy hogy bármi is töretlenül fejlődne a természettudományokon kívül (bár azoknak a fejlődése kétségkívül igen sokat javított az emberek igen nagy részének életkörülményein). Ha valamit a regény elutasít, az éppen a saját szemponttal – és csoporttal – való feltétlen azonosulás, az „aki nincs velünk, az ellenünk van”-féle gondolkodásmód, ami aztán átmegy a jól ismert paranoiába: először csak a katolikusokat űzik el, aztán a mérsékeltebb protestánsokat, végül pedig már egy rossz szóért is kivégzés jár. A tárgyilagos elbeszélő mellett ezért szólal meg a két tábor egy-egy képviselője versben, lévén a vers alkalmasabb az erős – és elfogult – érzelmek közlésére: van, amikor ugyanarról az eseményről számolnak be nagyon különbözően a saját szemszögükből.

A regényben ábrázolt változások kezdetben békéseknek, sőt ígéreteseknek tűnnek, aztán egy ponton elszabadul az őrület. Hajlamosak vagyunk eljátszani a lehetőségeinket?

Nem feltétlenül mindig és mindenki. De bőven vannak olyan emberi gyarlóságok, amelyek erre hajlamosítanak: a makacsság, sértett hiúság, a bosszúvágy és kompromisszumokra való képtelenség, amely ezekből táplálkozik. Ezek a tulajdonságok gyakran egy átlagemberben is megvannak, de olyankor legfeljebb egy család vagy munkahely életét teszik tönkre, de ha a „tulajdonosuk” elég magas polcra kerül, akkor akár egész embertömegekét is.

A baljós események mozgatói között bőséggel akadnak eszelősök, manipulátorok, gátlástalan kalandorok. S velük szemben ott van az a tömeg, mely félelmében és tudatlanságában többnyire vakon, esetleg magában morogva engedelmeskedik a legképtelenebb ukázoknak is. A rebelliseket így persze könnyűszerrel kiiktatják. A puszta józan észnek ilyen csekély a szerepe?

Hát fölfegyverzett fanatikusokkal szemben elég csekély. De az események mozgatói kezdetben a vallásszabadságért és a város függetlenségéért szállnak szembe a hercegpüspökkel, az elnyomó hatalommal, majd az „ügy” érdekében maguk válnak manipulátorokká és elnyomókká. A tömeg meg… hát aki még jókor észbe kap, az idejében elmenekül, másokat elűznek, vannak, akik még mindig a város és az igaz hit képviselőit látják az események mozgatóiban, mások fellázadnak, de a lázadást leverik, aztán egy idő után egyszerűen félnek, méghozzá jó okkal.

A lázadók fő alakjainak egyike jómódú kereskedő. Az elbeszélő ekként összegzi a véleményét róla: „vannak emberek, akik akármilyen szerencsések legyenek is a többi emberhez képest, sehogyan sem bírnak megbékélni a világ állapotával, avval, hogy az olyan, amilyen, és nem olyan, amilyennek ők szeretnék.” Ez pozitív vagy éppenséggel veszélyesen negatív vonás?

A történtekből, gondolom, az derül ki, hogy veszélyes, másokra is, de elsősorban arra, aki így érez (míg a vélt vagy valódi ellenségnek általában nem sokat árt). Persze, hogy van jogos felháborodás is, ez viszont csillapul, ha az oka megszűnik, míg ez a másik fajta viszont azt keresi a világban, ami ezt az eleve meglévő haragot táplálja.

Az olvasó eleve nem szívesen élne a regény Münsterében, de a rossz fokozatain belül is a legrémesebb helyzetben a nők vannak. Rendszerek jönnek-mennek, az ő kiszolgáltatottságuk változatlannak tűnik. S néhány aggasztó fejlemény azt is fölvetheti: visszafordítható-e az emancipáció?

Gondolom, ahol egy rossz szóért bárkit lefejezhetnek vagy felakaszthatnak, ott talán nincs sok értelme a kiszolgáltatottság fokozatait méricskélni. Kevésbé szélsőséges körülmények között azért az egyes nők kiszolgáltatottságának mértéke is különbözik: a gazdag özvegy nyilván korántsem olyan kiszolgáltatott, mint az árva cselédlány. És hogy az emancipáció visszafordítható-e? Nem tudom, ehhez tudni kellene, hogy mi tartozik szervesen hozzá, mondjuk a választójogon meg a tanulási, munkavállalási lehetőségeken kívül. A világ elég nagy részén ezek is hiányoznak, másutt meg talán túlzásokba is estünk: a házassági vagy családi kapcsolatokat talán mégsem szerencsés a hatalmi viszonyok szemüvegén át nézni (bár bizonyos esetekben erre is szükség lehet).

A regény végkifejlete azt sugallja, hogy az elbeszélő és a mostohanővére – igaz, tengernyi szenvedés után – megteremthetik lelki békéjüket. Ez nem sok, de valami. Elégedjünk meg ennyivel?

Szerintem egyáltalán nem kevés. Talán a legtöbb. A lelki béke megóvhat attól, hogy ártani akarjunk másoknak.

Versek és prózák

Rakovszky Zsuzsa első verseskötete, a Jóslatok és határidők 1981-ben, összegyűjtött költeményei (Állapotváltozások) 2020-ban jelentek meg. Prózát mintegy két évtizeddel később kezdett írni: A kígyó árnyéka című regényét 2002-ben adták ki. Novelláit a Boldog vég (2020) című kötete tartalmazza. Jelentős a műfordítói munkássága is (például Wordsworth, Coleridge, Alice Munro, Susan Sontag, stb.) Kiemelkedő alkotói teljesítményét a Kossuth- és a József Attila-díj mellett számos egyéb kitüntetés ismerte el. 2016 óta szülővárosa, Sopron díszpolgára.