bojkott;orosz kultúra;orosz-ukrán háború;

2022-12-26 15:00:00

Az agresszió elnémítja a kultúrát – Beletaposott a szépen elrendezett könyvespolcunkba Oroszország háborúja

A véres orosz-ukrán háborúnak kellemes, szalonízű bulvártémája az orosz kultúra sorsa a nyugati világban. Lehetőséget ad a művész- és bölcsészértelmiségnek, hogy kardként suhogtassa tollát, amelyből talán épp ki is folyt a tinta. Ha már a frontra nem megyünk ki, menekülteket nem fogadunk be, és kevés értelmes dolgot tudunk mondani a háború okairól, pengézzünk egy okosat az orosz kultúra bojkottjáról. Miközben mindenki számára világos, hogy nem fog soha piros jelzést kapni mifelénk. 

Saját szellemiségünk, humanista örökségünk szerves része és egyik formálója. Ráadásul olyan erős közvetítői hálózattal rendelkezik, amelyet úgysem lehet eldugaszolni, felszámolni. Mi értelme lenne az öncsonkításnak?

Ugyanakkor legyinteni sem lehet a kérdésre, mert a jelenlegi konfliktus beletaposott a szépen elrendezett könyvespolcunkba, érzelmeket, képzeteket, kötődéseket kavart fel. Képtelenség kikerülni ezt a lelki vihart. Jómagam nagy dózisban az orosz kultúrán nőttem fel – nevezhetjük szovjetnek is –, ezt rakta elém a kor, politikai tisztánlátásomat nem feltétlenül segítette, de humanista eszmeiséget, jóságélményt kaptam tőle, ami örömet okoz. Egy régebbi laptopom kezdőoldalára két kedvenc színészemet, Irina Kupcsenkót és Oleg Jankovszkijt tettem fel egy nagyon kedves Jevgenyij Svarc-adaptációból. A háború kitörése után egy-két hónappal bekapcsoltam a gépet, hogy rájuk nézzek. Nem éreztem azt, amit szoktam. Mint ahogy nagy, klasszikus filmekbe belepillantva sem. Üresen csengtek a zenei hangok. Orosz irodalmat olvasni eszembe sem jutott. Nem sikerül önfeledten beleélnem magam most ebbe a világba. Miközben tudom, hogy szeretem.

Azok a reakciók, amelyek sorompót raktak orosz alkotások, kortárs művészek elé, döntő többségükben nem kultúrharcot jeleznek, hanem természetes felindultságot. És valamilyen állásfoglalás jelzésének kényszerét. Egy háborús helyzetben, amelyben az agresszió tízezrek halálát okozza, településeket dönt romba, milliókat kényszerít menekülésre, már nem lehet racionális nagyvonalúsággal viszonyulni a putyini politikához, a mai orosz államiság autokratizmusához. Teljesen érthető, ha az amszterdami Hermitage múzeum úgy dönt, hogy nem kíván kapcsolatban maradni az orosz állami Ermitázzsal, és lemond akár egy orosz avantgárd-kiállítás megrendezéséről. Vagy ha a londoni Királyi Operaház lemondja az állami Bolsoj fellépését. Az állami státusz adott esetben, az orosz rendszer centralizáltságából adódóan, a háborús politika képviseletét jelenti.

Sajátos esetet képviselnek a különböző fesztiválok, művészeti versenyek. Nagy filmes és zenei mustrák döntöttek úgy, hogy nem hívnak meg orosz produkciókat, előadókat. Elvek mentén nehezen igazolható, mégis életszerű reakció. A háború idején furcsa lenne egy díjnyertes orosz filmet ünnepelni. Amely valószínűleg korábban készült, semmilyen szinten nem reflektálhatott rá, esetleg elvont kérdésekről szól. Állami pénz viszont biztos van benne. A helyzet befolyásolná magát az értékelést, a médiát minden érdekelné, csak a mű nem. A botrány, a moralizáló vádaskodás garantált.

Nehezen kérdőjelezhető meg a távolságtartás olyan orosz művészekkel szemben, akik kiállnak a katonai agresszió mellett, felléptek márciusban a Krím visszacsatolásának évfordulójára rendezett koncerten. De ők nem is számítanak elnéző magatartásra. Anna Netrebko esetét már nehezebb megítélni. A világhírű opera-énekesnő nem kívánatos személlyé vált a New York-i Metropolitanben és a bajor állami operában, és folyamatos támadások érik, mert jó kapcsolatokat ápolt Putyinnal, és bár általánosságban ellenezte a háborút, nem akart egyértelműen elítélő kijelentéseket tenni hazájával szemben. Ennyi óvatoskodást el lehetne fogadni egy Bécsben élő előadóművésztől, aki az egyetemes operakultúrát népszerűsíti.

A „melyik oldalon állsz?” vizsga egyébként nem fog problémát jelenteni a jövőben az orosz kultúra számára, mert mai legelismertebb művészei nem okoztak csalódást. Szinte mindegyikük elítélte a háborút, sokan olyan éles formában, ami után ajánlatos volt külföldre távozniuk. Ha eddig még nem tették meg. Hiszen a szólásszabadság fokozódó korlátozása, a „külföldi ügynök” bélyeg már eddig is arra ösztönözte a függetlenebb, kritikus szellemű alkotókat, hogy Oroszországon kívül is biztosítsanak maguknak lakóhelyet. A popzenészek élen jártak radikalizmusban. Borisz Grebenscsikov bűncselekménynek, népirtásnak nevezte ezt a háborút is. Az 1990-es évek végén befutott Zemfira sem tétovázott sokat: felrakta a weboldalára, hogy Le a háborúval!, és már húzott is Párizsba, ahová követte barátnője, élettársa, a kommerciális alternativitás legendás celebfigurája, Renata Litvinova is. És egy pont után az orosz pop nagyasszonya, Alla Pugacsova is színt vallott: miután férje, Makszim Galkin humorista a háború radikális elítélése miatt a „külföldi ügynökök” listájára került, kérte, hogy őt is bélyegezzék meg hasonló titulussal, majd elhagyta Oroszországot.

A mai orosz filmművészet kiemelkedő alakjai, Andrej Zvjagincev, Kirill Szerebrennyikov, Alekszandr Szokurov, Valerij Todorovszkij mind nemet mondtak a katonai akcióra. A 2010-ben alakult Filmszövetség pedig már az agresszió első napján háborúellenes kiáltványt fogalmazott meg. Az irodalmi élet nagyjai sem okoztak álláspontjukkal csalódást. Meglepő is lett volna, ha Vlagyimir Szorokin, Ljudmila Ulickaja, Viktor Pelevin, Dmitrij Bikov vagy Borisz Akunyin tapsikolva, hazafias transzban fogadják a vérontást.

Lehet visszafogottan fogalmazni, mint Zvjagincev és Szokurov, aztán háttérbe húzódni, várni a fejleményeket. De valamit reagálni kell! Mert ez a normális. Éppen ezért még a Putyin-párti Nyikita Mihalkov uszító szavai sem olyan hátborzongatóak (azért adnék neki egy hatalmas pofont, ha mernék), mint amikor valaki próbál elbújni a véres történések elől, és elvont művészeti kérdésekről fecserészik.

Valójában két helyen éri nagy támadás az orosz kultúrát. Az egyik maga Oroszország. Vlagyimir Putyin a háborúval nyílt kultúrharcot provokált a rendszerére és a birodalmi orosz patriotizmusra kritikusan reflektáló, „nyugatos” szellemi-művészeti irányokkal szemben. Ha propagandatevékenységet, teljes elköteleződést nem is kíván meg, beszűkíti annyira az alkotói teret, hogy csaknem lehetetlenné válik benne egy szerves művészeti élet kibontakozása. A háború végéig ez bizonyára így marad, kérdés, mennyi időt követel majd a normalizálódás.

Az orosz kultúra elleni harc másik centruma természetesen Ukrajna. Egy háború áldozatáról nem illik bíráló megjegyzéseket tenni. A témához mégis hozzátartozik annak rögzítése, hogy a mai radikális ukrán nacionalizmusnak egyik sarokköve Oroszország teljes elutasítása. Ez az irány a függetlenné vált ország még mindig alakuló, állami szinten hirdetett identitástudatába is valamelyest beszivárog. Lényege, hogy Oroszország a Gonosz fészke, egy parazita birodalom, amely mindenkit szolgaságba hajt. Emberi arcú kultúrája csupán egy szűk réteg műve, amelyet a hatalom megtévesztő mázként tart maga elé. Aki elfogadja, a hatása alá kerül, Oroszország rabjává válik. Ez a szemlélet köszön vissza a Cancel Russia plakátjain is, amelyek az orosz kultúrától való izolációra szólítanak fel. „Nincs orosz kultúra orosz tankok nélkül!” – olvasható az egyiken. Mint minden szélsőséges megközelítésnek, ennek is vannak reális mozaikjai, de elfogadása lényegében nemzeti szintű kirekesztéshez, fajelmélethez vezet, ezért Ukrajna támogatása, segítése, a vele érzett szolidaritás mellett is vállalhatatlan.

Azok az esetleges európai kulturális „szankciók”, amelyeket a háború kirobbanása óta tapasztalunk, távol állnak mindenfajta kirekesztéstől, vagy akár hosszabb távú, általános bojkottól. Ösztönös humanista reakciók, és még így is hajlamosak vagyunk kételkedni helyességükben. Sokakban merül fel, hogy igazságtalanul szigorúan ítéljük meg most Oroszországot. Szankciók innen, kitiltások onnan, s mindez egy lokálisnak tűnő fegyveres konfliktus miatt. Miközben a mai Európában a múlt század közepéig természetesek voltak a háborúk. Amerikát egy pillanatig se akarta büntetni senki vietnámi, vagy iraki katonai beavatkozása miatt. Az 1956-os magyar felkelés szovjet elfojtására, sőt, még az 1968-as csehszlovákiai bevonulásra is lényegében megvonta a nyugati világ a vállát. Putyin elfogadtatta a grúziai akciót, és gyakorlatilag a Krím visszacsatolása illetve a Donyec-medencében kirobbant fegyveres szeparatizmus ösztönzése, támogatása miatt sem érte igazán komoly retorzió. 2018-ban focivébét rendeztek Oroszországban. Nem álszenteskedés vagy valamilyen sötét politikai játék akkor a mostani felzúdulás és ellenállás? Nem! Akármi vezetett is ide, idén februárban orosz részről súlyos határsértés történt két független kelet-európai állam, illetve Oroszország és a tág értelemben vett Nyugat kapcsolatában. Amely most már emberéletek százezreit követeli, és folyamatosan világháborúval fenyeget. Nem egyetemes, azaz állandóan elárult emberi értékek, igazságérzetek ösztönöznek határozott állásfoglalásra, fellépésre. Hanem egész pragmatikusan a saját, Oroszországgal közös civilizációnk biztonságának védelme. Mi, akik egyébként fütyülünk a tágabb világ bajaira, nyomorára, és még mindig kizsákmányoljuk, ahol lehet, a saját létszféránkban már nem fogadjuk el a konfliktusok fegyveres rendezését. És a mai feszült helyzetben az orosz kultúra elveszíti megszokott európai életterét, értelmezési kontextusát. Nem hitelesek nagy humanista üzenetei, a belőle áradó meditatív, emberarcú tunyaság, a szenvedések miatti gyötrődés, egy szellemileg is teljes, múltba-jövőbe táguló élet vágya. Ez nem fér össze a jelenlegi agresszivitással, a kíméletlen, tudatos pusztítással, a ruszofób Nyugat képzetével táplált, erőszakot, szakadást szító nacionalizmussal. Az orosz kultúra csak egy békés egymás mellett élésre képes Oroszországból tud hatni a világunkra.