Szilágyi Áron: Átéltem már, milyen a dobogón hallgatni a himnuszt, szeretnék ott lenni a következő világkupán, világbajnokságon az érmesek között

Jól sejtem, hogy az idén még nem tartózkodott itthon egyvégtében annyit, mint most, az ünnepek alatt?

Valóban, vegyesen alakult ez az év, többet voltam Londonban, mint Budapesten. De haza-hazajártam, egyrészt az Eb és a vb előtti felkészülés miatt, másrészt a vívás mellett sok egyéb teendőm is ideszólított. Dinamikus időszak volt a két lakhely között ingázni, bár ezt a ritmust is meg lehet szokni.

Az ünnepek végre alkalmat adnak a lazításra?

A december 9-i orleans-i Grand Prix óta itthon vagyunk, és karácsony végéig maradunk, ez bő három hét.

A karácsony sokak számára, szép, mégis megterhelő időszak.

Mi is felvesszük a vándorbotot, családról, családra járunk. Szeretem, hogy ilyenkor mindenkivel le lehet ülni kicsit beszélgetni, jókat enni, átszellemülni.

Tudjuk, mennyire tudatos ember, ilyenkor azért belefér a kicsapongás?

Oh, hát ilyenkor teljesen elengedem magam! Nem gondolom, hogy ezen a három napon sok múlna. Pláne, hogy a következő verseny februárban esedékes. Meg egyébként sem tehetem meg a 97 éves nagymamámmal, hogy nem kóstolom meg a halászlevét, illetve az anyósommal, hogy kihagyom a csodás bejglijét.

A nagymama 97 évesen még főz?

A nagymama ragaszkodik ehhez! Nyilván édesanyám ott áll mellette, jellemzően inkább kuktáskodik, bár a családban erről megoszlanak a vélemények. Mindenesetre 24-én nála gyűlünk össze.

Ajándékozás?

A tágabb családban bevezettük a húzást, ez nálunk jól bevált rendszer, mindenki izgatott, és igyekszik kigondolni a megfelelő meglepetést.

Amikor felesége miatt Londonba költözött (Szántó Beáta ott vállalt állást – a szerk.), azt nyilatkozta: szüksége van a környezetváltozásra. Budapesten sajnos rengeteg a deprimált ábrázatú ember…

Abszolút nem társadalmi jelenségekre való reakció volt a kiköltözésünk. Kilencéves korom óta kvázi ugyanabban a buborékban élek, itt, ahol beszélgetünk, a Vasas pasaréti úti komplexumában kezdtem vívni, jobbára ugyanazok az emberek vesznek körbe azóta. Az életem egyazon mederben zajlott, ebből jelentett kiszakadást, hogy kiköltöztünk. Kissé újra kellett építeni a rendszert, de nagyon élveztem, hogy ott új ingerek értek.

Például?

Például, hogy az angol válogatottal készülök. A csapatban jellemzően amatőr státuszú versenyzők vannak, a sportág ott nem adja meg nekik a lehetőséget, hogy csak a vívásra koncentráljanak. Egyetem, munka mellett edzenek, emiatt a lelkes amatörizmus érződik rajtuk, és nem a profi sportolók sokszor nagyon feszes, egzaltált életét élik. Szeretik, élvezik amit csinálnak. Ez az amatőr közeg visszaidézi a lelkes gyerekkor hangulatát. Az angoloknál, ha edzésen van egy szép contra-riposte, vagy egy utolsó ütemű, cseles közbetámadás, akkor azt ovációval fogadják, akik nézik. Nálunk ez elképzelhetetlen, mindenki annyira fókuszált és profi szemléletű.

Amit mond, egyfelől érthető, másfelől furcsa, elvégre az élsport egyre nagyobb ütemben professzionalizálódik.

Persze, a vívásban is dolgozunk adatokkal, taktikát elemzünk, analizálunk, de mégiscsak megmaradt benne a játékosság, az intuitív gondolkodás. A katari futball-világbajnokságot nézve sokszor éreztem, ez a rengeteg X/G és egyéb mutató jobbára statisztikai játék a számokkal. Én nézőként arra vagyok kíváncsi, amit nem kell magyarázni, olyan teljesítményre, ami előtt megemelem a kalapom. A mi sportágunkban az lesz sikeres, aki személyiségéhez, adottságaihoz, tehetséghez mérten kap képzést. Persze, az alapokat meg kell tanulni, de azt kell forszírozni, ami neki kézre áll. És ebből nagyon különleges dolgok jöhetnek ki. A dél korai Oh Szong-Uk a maga robusztus, erős, de dinamikus testalkatával nagyon fizikális vívást képvisel, aztán jön egy olasz versenyző roppant finommotoros mozgással, aki olyan szépen vezeti a pengét, hogy le kellene rajzolni. Ezekből a találkozásokból izgalmas dolgok kerekedhetnek ki.

És különbség még, hogy a vívásban roppant nagy hangsúlyt kap a mentális felkészülés.

Nekem az segít, ha a komfortzónában vagyok, ha tudom, azt a felkészülést csináltam végig, amitől általában jó formában jövök, és azt a napi rutint követem, amit megszoktam. Felmegyek a pástra, bemérem a távolságokat, megtapasztalom a fényviszonyokat. Ezek biztos pontok, még ha elkerülhetetlenül érnek így is meglepetések. A mentális felkészülés mankókat ad, végigsegít a versenyen. Tokió előtt minden rám váró asszót elneveztük egy kulcskifejezéssel, Rióban pedig sétálgatni kellett villanyoszloptól villanyoszlopig, öt megálló volt, ez jellemezte az öt asszót. Ezek és az imaginációs gyakorlatok, meglehet, másnak butaságnak, kuruzslásnak tűnnek, nekem sokat segítenek.

Az idén Kairóban elhódította a karrierje utolsó nagy hiányzó érmét, az egyéni világbajnoki címet. Ezek után hogyan tudja fenntartani a motivációját? Milyen célok vezérlik még?

A motivációm sikerről sikerre csak nő. Korábban azt gondoltam, eljön majd az az idő, amikor nem annyira szívesen veszem fel a kardot, de továbbra is ott van bennem az az alapösztönöm, hogy élvezem a vívást, az edzéseket, a riválisokkal való küzdelmet. A sikerek megadják az inszentív érzetet, hogy átéltem már, milyen a dobogón hallgatni a himnuszt, amit nekem játszanak. Ezt újra és újra vágyom átélni, szeretnék ott lenni a következő világkupán, vb-n az érmesek között.

Szenvedélyes mondatai alapján fölteszem, tényleg megcélozza nemhogy a 2028-as Los Angeles-i, hanem a 2032-es brisbane-i olimpiát is.

A vívást relatíve sokáig lehet űzni, de hogy mikor jutok el oda, hogy vége, nem tudom. Két dolog biztos. Részint, hogy Párizs után majd meglátom; egyelőre nem tervezek hosszasan előre. Részint pedig nagyon ösztönzőleg hatott a tokiói csapatversenyben az olaszok elleni elődöntőben Decsi Tamás és Aldo Montano vívása. Ketten együtt 80 évesek voltak, felszántották a pástot, erőteljes, szép asszót vívtak. Mondtam ott magamban, 31 évesen mit sopánkodom, hogy picit fáj a derekam, néha meg a sarkam.

Nem is fontolgatja, miként éli majd az életét aktív pályafutása után?

Mindenképp szeretnék a sportágban megmaradni, de nincsenek konkrét terveim. Ráadásul ugye máris vannak egyéb teendőim, itt vagyok a vívó szakosztály elnöke, 300 sportolóért felelek a kicsiktől a veteránokig. Aztán ott a Magyar Sportolók Érdekvédelmi Fóruma, most is foglalkozom már sporton kívüli feladatokkal, de más időszak lesz amikor már nem vívóként teszem.

És akkor a Nemzeti Tehetség Központ nagyköveti feladatairól még szót sem ejtettünk…

Szívesen segítem azokat a szervezeteket, amelyek a tehetségtámogatásból kiveszik a részüket, ez fontos intézmény, több fontos programot futtat például pedagógusoknak, komoly zenei tehetségeknek. Reprezentatív feladatokat vállalok, s a titulust azért érzem hitelesnek, mert 16-17 évesen magam is bekerültem több programba, felszerelésre, utazásra kaptam támogatást, ezek nélkül pedig lehet, hogy el sem értem volna a sikereimet.

Ennyi elfoglaltságot miként lehet egy napba összezsúfolni?

Szerencsére van mögöttem egy menedzsmentet, a felkészülésemen túli életemben nagy segítség ez. Folyamatosan kapom a naptáramba a kötelezettségeket.

Hánykor kel?

Hétkor. Fél kilenckor már edzés, aztán a délutáni edzésig következnek a szponzori megjelenések, interjúk, foglalkozom a Vasas ügyeivel, és természetesen vannak a felkészüléshez kötődő elfoglaltságok, masszázs például.

Mikor jut ideje kikapcsolódásra, magánéletre?

Hét közben nincs erre mód. Inkább a hétvégén tudok a családdal, barátokkal lenni. Vagy otthon ejtőzöm ilyenkor, nézek egy jó sorozatot, vagy kézbe veszek egy jó könyvet.

Mit olvasott legutóbb?

Az afgán származású Khaled Hosseinitől a Papírsárkányokat.

Azt hittem, pszichológiai témájú címet mond.

Igen, szoktam azt is, mostanában Popper Pétert, Orvos-Tóth Noémit.

Szilágyi Áron nagyon racionális embernek tűnik, de vajon érzékeny ember?

Mit jelent az, hogy érzékeny ember?

Például aki egy filmen képes elpityeredni, zenehallgatás közben borsódzik a háta, kimutatja, mi játszódik le a lelkében.

Nagyon érzékenynek tartom magam, noha tisztában vagyok vele, ez kevéssé látszik rajtam. De ez azért van, mert gyerekkorom óta nehezen fejezem ki, a kommunikáció erős gát volt ezen a téren. Ma meg már tudom magam kontrollálni.

Otthon sem történik egy alaposabb asztalra csapkodás?

Sosem. Betti inkább azt szokta néha panaszolni, hogy harapófogóval kell kihúzni belőlem, mi játszódik le bennem.

A megtestesült sztoikus nyugalom…

Na, amikor a budapesti forgatagban vezetek, akkor azért tudok bosszankodni.

Úgy vélem, aki ennyire tudatos és önazonos, az boldog ember. Az?

Mint élsportoló, nehezen értelmezhető a boldogság, mert ilyenkor mindenki arra gondol, hogy akkor a legboldogabb a sportoló, amikor megnyeri a vb-t vagy az olimpiát. Az esetemben nem ennyire egyértelmű a dolog. Sokkal inkább adja a napi szintű boldogságot, ha megcsinálom az edzéseket, ülök az öltözőben, alattam csak hízik és hízik az izzadságtócsa, nézek lefelé, és azt mondom magamban: na, ez megérte. Mindenkinek mást jelent a boldogság, nekem sokkal inkább ez. Szeretem ha harmónia van az életemben, egyensúly a sportpályafutás és a magánélet között, s ha biztos alapokon nyugszik mindkettő.

Csíkszentmihályi Mihály óta tudjuk, a flow-élmények miként járulnak mindehhez.

Így igaz, és emellett a mindfullness sem áll távol tőlem, bár nekem a pozitív pszichológiai témákkal sokszor az a problémám, hogy a túlzottan a boldogságra meg az örömre fókuszálnak, miközben háttérbe szorul számos más pozitív érzés. Például a büszkeség a családra, eredményekre, vagy hogy milyen fontos a hűség, az alázat, a kontinuitás. Ezek számomra fontos alapfogalmak.

Az ünnepek során ebben el lehet jól merülni.

Sajnos év közben olyan, mintha homokba dugnám a fejemet, csak a feladatokra fókuszálok, nincs idő hagyni, kizökkenteni magam. Karácsonykor ellenben, amint leülök a szüleimmel, szeretteimmel beszélgetni, átértékelem az adott évben történteket, és hogy mi az, ami igazán fontos.