„Csalódni a színházban nem lehet, csalódni azokban lehet, akik a színház működését befolyásolják” – Interjú Bálint Andrással és Jordán Tamással

Bálint + Jordán = 160, Molnár Ferenccel címmel közös estre készül a Rózsavölgyi Szalonban Bálint András és Jordán Tamás. A címből ki lehet találni, hogy jövőre lesznek mindketten nyolcvanévesek. Az egyik próba után beszélgettünk az est témáiról: szerelemről, pályakezdésről, játékokról, barátságról, politikáról és a karácsonyról.

Januárban egy közös estre készülnek. Az előadás színlapján azt írják, hogy „hetvenkét éve barátok”. Ez elég egy közös produkcióhoz?

J.T.: Az általános iskola második osztályában ismertük meg egymást. Osztálytársak voltunk. Nagyon közel is laktunk egymáshoz, sokat voltunk együtt, barátok lettünk. A gimnáziumban már csak évfolyamtársak voltunk, de együtt készültünk a színművészeti főiskolai felvételire, szavalóversenyeken szerepeltünk. Aztán amikor Andrást felvették, engem viszont nem, ő küldött az Egyetemi Színpadra.

B. A.: Inkább azt mondanám, hogy ajánlottalak.

J.T.: Ha ez nincs, akkor nem is lettem volna színész. De ez a régmúlt, most beszéljünk arról, hogy jutottunk el ehhez az esthez. Húsz éve belekezdtünk egy Molnár Ferenc-estbe, de András szerint én kifaroltam belőle.

B.A.: Nem került rá sor. A Radnótiban valóban készültünk egy Molnár-anyaggal, de mindketten nyakig voltunk különböző munkákban, és végül nem készült el az est. Született viszont egy dosszié különböző kigépelt szövegekkel. Utána is mindig szóba került, hogy csináljunk valamit együtt, játsszunk a Radnótiban, vagy Szombathelyen. Korábban ez megtörtént több darabban is. Tavasszal azonban kiderült, hogy jövőre mindketten nyolcvanévesek leszünk, eddig nem tudtuk. (Egymásra néznek és nevetnek.) És végül ezt a közös Molnár-estet felajánlottuk Zimányi Zsófiának, a Rózsavölgyi Szalon vezetőjének, aki elfogadta az ötletet.

Hogyan szokták ünnepelni a születésnapjukat?

B.A.: Én kevésbé szoktam, de hogy most ennyire kerek, valószínűleg elkerülhetetlen, valamit kitalálnak majd. De azt szeretném, hogy ez szerény legyen.

J.T.: Én is ezt szeretném, de keresztülhúzták a számításaimat. Annyit tudok, hogy Péter öcsém és a társam, Zsuzsi, titkosan előkészít valamit. De hogy ez hol lesz és micsoda, azt nem tudom.

B.A.: Én erről kicsit többet tudok, de nem mondhatom el.

Milyen elemekből áll a most készülő est?

J.T.: A Molnár-szövegek között időnként magunkról beszélünk, ezt egymásközt csevejnek nevezzük. A nyáron összeültünk egy Lövőház utcai kocsmában, kitettük mindketten a telefonunkat és bekapcsoltuk a hangfelvevőket. Egyszerűen felidéztük a közös múltunkat.

B.A.: Ezekből a beszélgetésekből születtek a megszerkesztett öt-hat perces csevejek. A Molnár-anyagok közül pedig elsősorban a publicisztikákat választottuk. Jövőre 150 éves Budapest. Ezért Budapestről szóló írásokat is beválogattunk. Molnár fantasztikus, éles szemű, szellemes, kegyetlen, de nagyon pontosan fogalmazó újságíró is volt, ezt bizonyítják az elhangzó szövegek. Tamás például mond egy monológot a kispolgári Samuról, akihez jön a végrehajtó és elviszi a fényezett szekrényt. Az esten szerepelnek majd színházi dialógusok, pletykák a szerelemről, házasságról. A csevejekben szó esik többek közt a pályakezdésről, a népszerűségről.

J.T.: Ezt mondom majd például az előadásban Andrásnak: „Kezdjük azzal, ki hogyan kezdte a pályáját. Te irigylésre méltóan, még főiskolás voltál, amikor főszerepet játszottál Szabó Pistánál az Álmodozások korában. Ezt követte azonnal még négy főszerep.”

B.A.: Ki is alakul egy vita arról, hogy Tamás azt gondolta, nekem sikerül ez a pálya, neki nem. Hogy én leszek a nagybetűs Boka, ő pedig a kisbetűs Nemecsek. Én ezt cáfolom és azt mondom: volt, amikor így volt, máskor pedig ő volt a nagybetűs Jordán Tamás, én a kisbetűs Bálint András. Ez mindig hullámzott. Volt olyan időszak, amikor Tamás a Nemzeti igazgatója volt, a főiskolán osztályt vezetett. Minden róla szólt. Később még könyv is született a Jordán-sztori címmel…

J.T.: Erre Gyula biztosan emlékszik, mert ő a szerzője. De én arra is emlékszem, amikor kiírták 2002-ben a Nemzeti Színház igazgatói posztjára a pályázatot és András még nem heverte ki a sebet, amit ez ügyben kapott, ültünk együtt a teraszon a Pécsi Országos Színházi Találkozón, és mindenki azt találgatta, miről is beszélgetünk. Én szerettem volna, ha együtt pályázunk.

B. A.: Az esten valóban beszélünk a Nemzetiről is. De a személyiségünk hasonlóságáról és különbözőségéről is. Ki a sértődékenyebb, az aktívabb. Ki milyen típusú szerepeket játszott. A csevejek miközben nem improvizáltak, olyanok, mintha azok lennének.

J.T.: Andrásnak a színészi pálya mellett a Szabad ötletek jegyzékét is köszönhetem. Ez nagy meccs volt akkor a hatalommal.

Volt olyan időszak, amikor nem voltak jóban?

J.T.: Olyan nem, de olyan igen, amikor évekig szinte egyáltalán nem találkoztunk. De talán az is érdekesség, hogy volt nekünk a nyolcvanas években egy közös bridzstársaságunk: Végvári Tamás, Márton András, András és én. A havi összejöveteleinket nagyon komolyan vettük. Ezeket én főzőversenyeknek hívtam, mert a háziasszonyok mindig ki akartak tenni magukért.

Említették, hogy a szerelem is téma lesz. Kaphatunk belőle egy kis ízelítőt?

B.A.: Tamás elmondja Molnár Darvas Lilihez írt monológját.

J.T.: Az is szóba kerül, hogy a színházban a tehetségbe lehet igazán beleszeretni.

B.A.: De mindketten negyvenhármasok vagyunk, szó esik a saját „nagy” generációnkról is. Az úttörő daloktól ötvenhaton át, amelyet végig gombfociztunk, aztán jóval később a rendszerváltás után a Demokratikus Chartáról, a Csepűrágó Fesztiválról vagy a POSZT-ról.

Politizálnak is az esten?

J.T.: Molnárral tudok válaszolni: „Én szabad gondolkodó vagyok. Ez Pesten azt jelenti, hogy szabad gondolkodni, de nem muszáj.”

B.A.: A hazugságot tisztelni kell. Mátyás királlyal meghalt az igazság, mi mégis megvagyunk. Ha az egyik királlyal meghalna az igazság, akkor elmehetnénk a fenébe. Ez is Molnár. De korábban mindketten aktívabbak voltunk közéletileg, mára ebből a szempontból visszább húzódtunk. Azért Molnáron kívül is lesz említés politikáról, akár úgy, hogy miről nem beszélünk.

J.T.: Én sem gondolom, hogy politizálnánk, de Molnár szavait szívesen használjuk az esten. Azt írta 1908-ban az akkori Nemzetiről: „A Nemzeti Színház igazgatói szobája a mai rendszer mellett a legszomorúbb futballpálya, amit csak el lehet képzelni. Aki itt igazgató, az a legfüggőbb és legterrorizálhatóbb ember Budapesten.”

Volt olyan időszak, amikor a színházban is csalódtak?

J. T.: Csalódni a színházban nem lehet, csalódni azokban az emberekben lehet, akik a színház működését befolyásolják.

B.A.: A sértettség, a csalódás, az ellenségkeresés nem témája ennek a műsornak. Noha nem csak sikerekről lesz szó, de egyáltalán nem akarjuk felsorolni, ki mindenki csapott be minket.

Most még karácsony előtt beszélgetünk, hogy szoktak ünnepelni?

J.T.: Nálam nagyon sajátságos és drámai, hogy mennyire különbözik az idei karácsony az előzőektől. Mindig az volt a szokás, hogy december 26-án felmentünk – gyerekek, unokák, dédunokák – édesanyámhoz a Budafoki útra, utoljára tavaly, ötvennyolcan voltunk. Anyu a nyáron 103. életévében meghalt. Most Adél lányom felajánlotta, hogy nála lehetünk karácsonykor egy szűkebb körben.

B.A.: Nekünk kisebb a családunk, a testvérem nem is él Magyarországon. Szűkebb körben karácsonyozunk: két gyerek, egy unoka. Szilveszterkor pedig volt, amikor Tamás elvitt a lóversenyre.

Beszéltünk már a bridzsről, de vannak még közös játékaik?

B.A.: Már általános iskolás korunkban is totóztunk együtt, meg persze a tippmix. Amikor Tamás a Radnótiban játszott, a büfében folyamatosan tippeltünk. Most, hogy Tamás nem játszik ott, megszűnt a tippmixelés. De én emlékszem egy közös pókeres időszakra is.

Melyik kulturális eseményt, élményt viszik magukkal idénről?

J. T.: Számomra nagyon fontos volt Az unoka című film, amelyben kaptam egy szerepet. A legutóbbi születésnapomon az egész családdal együtt néztük meg. Elég sokat játszom még most is, kevés a szabad estém mást nézni, nincs is sokszor kedvem hozzá.

B. A.: Én is viszonylag keveset járok színházba, persze a Radnótiban azért mindent látok természetesen. Idén volt már ott egy bemutatóm, az Álom luxuskivitelben, amelyben három szerepet játszom, és tavasszal is próbálok majd. Van dolgom, nem panaszkodom. De minden reggel tornázom is, és közben Mozart-zongoraversenyeket hallgatok.

J.T.: Nekem gerincbántalmak miatt lépcsőznöm kellene minden nap. Egy héten legalább háromszor meg is teszem.

B.A: Gondoltunk arra, hogy a mostani est végén majd táncolunk egyet. Még gondolkodunk ezen, de valószínű nem fogunk.

J.T: Én Lukács Sanyival A két pápában itt, a Rózsavölgyiben, táncolok az előadás végén, méghozzá tangózunk.