Az utóbbi hetekben megsokszorozódott a nyugdíjreform időszerűségét, szükségességét hangsúlyozó, összetevőit érintő javaslatok száma. A téma napirendre kerülésének egyik oka, hogy Magyarország benyújtotta az Európai Bizottságnak az úgynevezett helyreállítási és ellenállóképességi tervet, illetve megszületett az erről véleményt alkotó „bizottsági szolgálati munkadokumentum”. Ugyanakkor a reform fontosságát már a nyáron összeült Országos Nyugdíjas Parlament 414 küldöttje is szorgalmazta. Az ülésen résztvevők sürgették a nyugdíjrendszer fogalmainak tisztázását, a XXI. század új jelenségeihez való igazítást, valamint az idősek méltóságának megőrzéséhez elengedhetetlen intézkedéseket.
A nyugdíjreform egyik sarokpontjának tekintik a hazai megszólalók a nyugdíjba vonulás jelenlegi korhatárának kérdését. Ennek meghatározásakor az alábbi szempontokat célszerű figyelembe venni.
1. Az egészségesen várható élettartam, illetve az a tény, hogy a nyugdíjkorhatárt elérők egészségi állapota aggasztó.
Magyarországon az idősek 61,7 egészségesen eltöltött évre számíthatnak, szemben a 64,6 éves uniós átlaggal. A korábbi évek lassú javulása, majd az utóbbi évek stagnálása mellett egy átlagos magyar arra számíthat, hogy három évvel a jelenleg hatályos nyugdíjkorhatár elérése előtt egészségügyi problémákkal fog szembesülni.
Mivel a szakértők gyakran érvelnek a nemzetközi adatokkal, példaként említsük meg, hogy Svédországban 72 évet, Norvégiában és Máltán 70 évet, de Franciaországban is 64 évet tölthetnek egészségesen az ott élő idősek. Fontos arra a kétségbeejtő tényre is ráirányítani a figyelmet, hogy Magyarországon a férfiak közel negyven százaléka sajnos nem éli meg a nyugdíjba vonulás lehetőségét sem.
Azok, akik a nyugdíjba vonulás korhatárának emelése mellett érvelnek, nem veszik figyelembe azt a szomorú tényt, hogy az utóbbi években kissé csökkent a születéskor várható élettartam (Magyarországon 0,7–0,8 évvel) és az elhalálozások átlagos életkora is (2021-ben 72,6 év volt). Nem tűnik racionálisnak, hogy többen a születéskor várható élettartam változásából, azaz a közel nyolcvan év múlva bekövetkező eseményből a jelen életviszonyaira vonatkozó következtetést vonnak le. Magyarországon az idős emberek legyengült egészségi állapotára, valamint a korai elhalálozásokra való tekintettel nem időszerű a nyugdíjkorhatár növelésének felvetése.
2. A munkával töltött időtartam változása, miközben a gazdaság munkaerő igénye folyamatosan csökken.
A statisztikai adatokból megtudhatjuk, hogy Magyarországon jelenleg a nyugdíjba vonulásig átlagosan 34,4 évet töltünk munkavégzéssel. (Évente 233 napot, hetente 39,8 órát dolgoznak a magyar munkavállalók). A közzétett adatokból az is megállapítható, hogy egy átlagos magyar munkavállaló hetente 2,7 órával dolgozik többet, mint egy átlagos uniós alkalmazott. A most megismert adatokból - melyek alapvetően a negyedik ipari forradalom előtti időszak munkaerő szükségletétét tükrözik - a nyugdíjba vonulás korhatárára vonatkozóan nem lehet messzemenő következtetést levonni. A nyugdíjba vonulási korhatár nemzetközi összehasonlításának is csak akkor van relevanciája, ha a fentieken túl figyelembe vesszük a hivatkozott ország éves munkaidő alapját (pl. napi munkaidő, ledolgozott munkanapok, szabadnapok, nemzeti ünnepek).
A munkaerőpiaci helyzet a szemünk előtt változik. A gazdaság termelékenységi mutatójának javulásával arányosan a munkaidő igénye is csökken, így folyamatosan csökken a törvényes heti munkaidő. Az általánosan elterjedőben lévő, azonos munkabér mellett 35 órás heti munkaidőn túl már megjelent a csökkentett munkabér melletti, de 28 órás munkahét igénye is. A munkával töltött időtartam további csökkenését eredményezte, hogy terjedőben van a négynapos munkahét is. (Magyarországon a Telekom is bevezette, és megállapították, hogy a munkavállalók hatékonyabban dolgoznak és boldogabbá váltak.)
A technológiai fejlődésével, az automatizálás elterjedésével folyamatosan csökken a munkaerőpiac élőmunka szükséglete, a munkában töltött időhossz is. Le kell számolni azzal a múlt századi megközelítéssel, hogy minél több munkaórát töltünk el munkavégzéssel, annál eredményesebb a gazdaság. A fentiek figyelembevételével tehát indokolatlannak tűnik az időseket minél tovább munkában tartani.
3. A munka kényszere helyett a cél a visszanyert cselekvőképesség.
Azok a szerencsés idősek, akik egészségesen megélhetik a nyugdíjba vonulásuk időpontját, szabadon választhatnak életük további időszakára értelmes, a társadalom számára is hasznos tevékenységet. Szerencsés lenne, ha a felnőttképzési tanfolyamok jelenleg hatályos szabályozásában az államilag támogatott szakmaszerzés felső korhatárát a jelenlegi 55 évről 65 évre emelnék. Ez esetben a nyugdíjba vonulóknak lehetőségük lenne arra, hogy akár idős korukban váltsák valóra régi álmaikat, egyben a gyakorlatba ültethetnék át az „élethosszig való tanulást” (lifelong learning). Ami pedig mindennek társadalmi hasznát illeti, gondoljunk itt az otthoni szakápolásra, a szociális gondozásra, a korrepetálásra, vagy mindazon szolgáltatásokra, melyekre lenne helyben igény, de „kihaltak” a mesterek.
Az idősek számára megnyílna az út méltóságuk megőrzéséhez, anyagi függetlenségük kitágításához. A visszanyert cselekvőképesség lehetőséget teremthet a társadalmilag oly fontos önkéntes munkákba való bekapcsolódásra, a nem fizető háztartási munkák kiterjesztésére vagy a közügyek intézésében való részvételre. (Bírósági ülnöki, választási bizottsági tisztségek, jogsegély szolgáltatások, betegjogi képviseletek, fogyasztóvédelem, civil szervezeti aktivista stb.)
Az egyén megbecsülésének növeléséhez, kiszolgáltatottságának csökkentéséhez, autonómiájának szélesítéséhez nem a nyugdíjba vonulás korhatárának emelésére, hanem az egyén cselekvőképességének kitágítására van szükség.