Az egyiknek kutyája volt. A másiknak macskája. A harmadiknak mind a kettő. A negyediknek és az ötödiknek két-három macskája is a kutya mellett.
Úgy gondolom, valami történt az elmúlt száz évben az emberi kapcsolatokban, ami a háziállatok felé fordította embertársaim jelentős részét. Ennek magyarázatát nem ismerem. Sajnos, a századrészét sem tudom a szociálpszichológiáról vagy az etológiáról annak, amit Csepeli György vagy Csányi Vilmos álmukból felriasztva is tudnak. Nem mintha magyarázatot találtam volna a megnyilatkozásaikban arra, hogy az emberi kapcsolatokat miért váltotta fel az ember és a háziállata közötti lángoló szerelem. Egészen pontosan, az ember és a kutya meg a macska közötti elmélyült érzelem. (Megírták, csak figyelmetlen voltam?)
A kutyával és a macskával sokévezredes szoros lelki kapcsolatunk van, hogy a többi haszon- és hobbiállatról most ne is beszéljünk.
Festmények, szobrok, novellák, versek, regények idézik érzelmes történeteinket. De egyik művészeti alkotás sem ábrázolja azt a vérre menő szoros – emberfeletti? emberalatti? – kapcsolatot, amely az elmúlt nyolcvan-száz évben kialakult. A kutya mindig szolgáló volt. Beosztott. Alárendelt. Szerették őseink, de csak a saját rendeltetési helyén. Jack London kutyás könyveiben nem találtam egyetlen utalást sem arra, hogy a kutya a gazdájával együtt aludt annak ágyában. Ugyanez valószínű igaz a Lassie történetekre, vagy Bogáncsra, vagy a fekete fülű fehér Bimre.
Ami pedig a macskát illeti, elődeink simogatták, gyereknek játszani adták, de nem tudok róla, hogy száz éve tökéletesen helyettesítette volna az emberi kapcsolatokat. (A beteges macskagyűjtéstől, ami talán már a XIX. században is létezhetett, most tekintsünk el.)
Ma gyakran olyan szoros, lelkes, forró kapcsolat van ember és kutya, vagy ember és macska között, amit csak a szerelmi viszonyhoz lehet hasonlítani. Sőt!
Valamikor, humánusabb korszakokban emberek ölni tudtak a szerelmükért. Ilyen gyilkos indulatot tapasztaltam érett felnőtt emberek tekintetében és szavaikban, ha valaki bántani merte a kutyájukat, macskájukat, vagy akár csak rossz szemmel nézett rájuk.
Emberek – asszonyok, férfiak – elhagyják a társukat, elhagyják a párjukat, és a macskájukkal, kutyájukkal élnek. És én azon csodálkozom, hogy ezen lassan már nem is csodálkozom.
Nem, valóban nem tudom annak az okát, ami az embert az állatokhoz kergeti. Legalábbis nem merem tudni. Talán a XX. században történhetett egy-két epizód, amely az evolúció és a történelem részeként megölte az emberben a többi emberrel való humánus együttélés reményét? Az elképesztő és nagyipari gyilkosságcunami, a társadalmakat évszázadokra visszavető diktatúrák egykor és jelenleg is olyan bizalmatlanságot építhettek, építhetnek a lelkekbe, ami kiirtotta az előző többszáz éves szolidaritást, összetartást, amelyben legalább a kisebb közösségek számíthattak egymásra: szülők gyerekre, gyerek szülőkre, testvér testvérre.
Megkockáztatom a feltételezést, hogy a vágy a tökéletes bizalomra, megértésre, empátiára, együttműködésre taszította állatkedvenceihez az embert.
A gyermekeket érthető módon sokkal erősebb érzelmek kötik az állatokhoz, mert az állatoktól kapják meg azt a mély, ösztönös kötődést, amit a szüleikkel való kapcsolatban négy-öt éves korukban esetleg már elvesztettek.
Gyerekkoromban Nyíregyházán nekem is volt kutyám – talált, kivert, kóbor –, és Bodrihoz nagyon mély érzelmek fűztek. De soha nem tekintettem többnek, mint játszópajtásnak, házőrzőnek. És ha megsirattam is, amikor a szomszéd Jóska elvitte és eladta egy fél liter pálinkáért, nem haltam bele. Értve ezalatt a teljes letargiát és depressziót. Örökké emlékezni fogok rá, de Zsuzsira meg Ancsára sokkal jobban emlékszem.
Bevallom tehát, hogy pontosan, egészen pontosan nem tudom, miért boldogabbak a kutya- vagy macskagazdik állattársaikkal, mint embertársaikkal. Vagy – ismétlem – nem merem tudni.