Egyiptomban nagy felháborodást váltott ki, hogy Záhi Havássz egy interjúban azt nyilatkozta, hogy szerinte az adzánt, az imára hívó dalt nem kellene hangszórókkal kihangosítani, mert ez, mint tapasztalatból tudja, a turisták közül sokakat zavar.
A régész, egyiptológus - akinek néhány könyve magyarul is olvasható - kijelentésén sokan felháborodtak, mondván, a muszlimok nem fogják a vallásukat a turisták igényei szerint gyakorolni. De a volt miniszter más, vallásügyi kérdésekben véleményt formáló sejkekre hivatkozva igazolta az állítását. És ha már teve, akkor legyen kétpúpú! Így a témával kapcsolatban még azt is megjegyezte, hogy az imaidőket össze kellene hangolni, és egy bizonyos régióban egyszerre kellene szólniuk a müezzineknek.
2019-ben már történt egy kezdeményezés az adzánok idejének összevonására, a helyi önkormányzatok bevonásával, de az elképzelést végül csak a Kairóban lévő, állami felügyelet alatt álló mecsetekben vezették be.
A muszlimok napjában ötször imádkoznak, az imaidőket a Nap járása alapján határozzák meg: hajnali, déli, délutáni, napnyugtai, esti ima. Amikor közeledik az imaidő, a müezzin - régen a minaretből, napjainkban a mecsetben egy mikrofon előtt állva - „harangoz”. Az első adzán után a hívők felkészülnek az imádkozásra. Közvetlenül az ima kezdete előtt van még egy második, rövid adzán, ami inkább már azt jelzi, hogy kezdődik az istentisztelet.
Záhi Havássz szerint annak, hogy egy-két perces időeltolódással a müezzinek imára hívnak, semmi értelme. Szerintem pedig van értelme: két év emlékéből tudom, hogy milyen különleges hangulata van Kairónak, az „ezer minaret városának” ezekben a percekben! Kánonban szól az adzán. Kairó keleti felén, a bazárban már javában rezeg a lég, amikor a Nílus partján még csak elkezdődik. Persze az is tény, hogy nem indul jól az ember napja, amikor hajnalban arra ébred, hogy egy közeli mikrofonból felhangzanak az imára hívás szavai.
A korabeli beszámolókból tudjuk, az adzán már a középkorban is zavar(hat)ta az európaiakat. Az egyiptomi szultán, al-Kámil követe 1226-ban érkezett II. Frigyes német-római császárhoz. „Tökéletesen beszél és ír arabul, nem is rejtegeti a muzulmán kultúra iránti csodálatát, megvetően tekint a barbár Nyugatra, különösen pedig a nagy Rómában székelő pápára. Legközelebbi munkatársai mind arabok, akik az ima óráiban arccal Mekka felé fordulnak, aztán borulnak a földre” – idéz egy korabeli forrást a libanoni keresztény Amin Maalouf A keresztes hadjáratok arab szemmel című, magyarul is olvasható könyvéből (Európa Könyvkiadó, 1997). Majd így folytatja: „II. Frigyes, ez a kíváncsi szellemű férfi Szicíliában, a korabeli arab tudományos élet egyik legfontosabb központjában töltötte egész ifjúkorát. Nem sok közösséget érez a korlátolt és fanatikus franjokkal. Királyságában a müezzin zavartalanul hallathatja hangját.”
Ez a két uralkodó volt a hatodik keresztes hadjárat (1228-1229) főszereplője. És Jeruzsálem egy baráti ajándékként ismét a kereszténységé lett (1229). II. Frigyest Jeruzsálemben a nábluszi kádi fogadta, és mint egy idegenvezető, végigkísérte a városon. Miután este elköszöntek egymástól, a muszlim bíró a város müezzinjeit felmentette a másnap hajnali kötelezettségük alól. A történet a már említett könyvben a következőképpen folytatódik. „Ó, kádi, miért nem szólt a müezzinek imára hívó szava, miként az lenni szokott?” – kérdezte másnap a császár. „Én tiltottam meg nekik, felségedre való tekintettel. – Rosszul tetted – szólt az uralkodó -, mert ezt az éjszakát éppen azért töltöttem Jeruzsálemben, hogy hallhassam a müezzin kiáltásait.”