Egyszerre hárman, Homonnay Zsolt, Földes Tamás és Dézsy Szabó Gábor éneklik a Hegedűs a háztetőnből, hogy Ha én gazdag lennék, de a Csárdáskirálynőből arra, hogy a Lányok, a lányok, a lányok angyalok tizenketten zendítenek rá, és adódik olyan örökzöld, amire még többen. Gyakran tumultuózus jelenetek játszódnak le a jubileumi gálaesten. Homonnay Zsolt rendezőként a zenekart föltelepítette a színpad hátsó részébe, ahogy ezt a Budavári Palotakoncerteken is megszokhattuk. Ez jókora részt elvesz a színpadból, így ha szólisták hada csaknem kórusként jelenik meg, és még táncosok is érvényesülni szeretnének, a 6-os villamos csúcsidőben való tömöttségét megidéző jelenetek is lejátszódnak. Kevés terepe nyílik az egyéni teljesítménynek, nem akad lehetőség szólóban „levágni” egy-egy dalt, és ezzel parádézva ünnepeltetnie magát a színésznek, ami a hangsúlyosan sztárokra építő zenés műfajban vitatható megoldás. Ezt valószínűleg többen, akik nyílt színi vastapsokhoz szoktak, nehezményezték is. Ezzel a megoldással viszont összeadódtak az energiák. Ha valakinek csupán néhány taktus jut valamelyik dalból, amit aztán más, majd megint más és ismét más folytat, akkor egymást inspirálják a szereplők, kissé vetélkednek is a többiekkel. Aztán hatványozott erővel, egyszerre gyújtanak rá a „nótára”, szinte szétrepesztve a falakat, netán a közönség tombolásától is kísérve, így mégiscsak jócskán ünnepeltetve magukat.
Tudom, hogy a művészek közül is többen nem szerették ezt a megoldást, hevenyészettnek, nem elég kigyakorlottnak tartották, úgy érezték, megkínlódták az amúgy igencsak rövid próbaidőszakot. És nyilván sok mindenben igazuk is van. Lehet, hogy kellett volna díszlet, egy idő után már nem volt elég érdekes az azt helyettesítő lámpák ide-oda mozgatása, a villódzó vagy éppen kihunyó fények hatása, a lámpapark show. Valószínű, hogy a jelmezeket vagy éppen a civil ruhák használatát is jobban végig lehetett volna gondolni. Az Állami áruházól közismert, Egy dunaparti csónakházban című, andalító számhoz elfogadom, hogy frakkban flangálnak a pokoli hőségben a strandon az urak, mert egy gálán ez az öltözék dívik, de akkor Csere László ne „rajcsúrozzon” strandruha jelmezben, mert ettől a pillanattól kezdve a frakk ebben a szituációban röhejes. És mégis, a kirobbanó, végül álló vastapssal végződő sikeren, ováción kívül, valami fontos történt ezen az estén. Önkéntelenül is kiviláglott, hogy összetartó csapat van az Operettszínházban, melynek tagjai szeretik egymást. Összefognak, ha kell. Erőt merítenek egymásból, képesek meghatványozni az energiáikat. És bár egy-egy dal közös előadásakor az is óhatatlanul kitűnik, ki énekel, ki táncol jobban, ki jobb színész, ami persze a különböző szereposztások lényegében törvényszerű egyenetlenségeire is rávilágít, mégis bizonyos számok esetében átütőerejű, olykor elementáris a hatás. Több humora, vagy éppen érzelmessége, „lelke”, hatványozott sármja lesz a daloknak. Az esetek jelentős részében adódik valami plusz, és a pluszok is hatványozódnak, miközben az egyik dal rohan a másik után. Esetleg csak dalrészletek, és ezzel párhuzamosan, szereplők kergetik egymást. Időnként merő nyargalászás a színpad. Pfeiffer Gyula főzeneigazgató is gyakran felpörgeti a tempót a zenekar élén. Makláry László, aki évtizedek óta kiválóan szolgálja a színházat, szintén elvezényel néhány számot, ő még „csak” zeneigazgató. Az ugyancsak pulpitusra lépő Rónai Pál „mezei” karmesterként is évtizedek óta állja a sarat.
Most valószínűleg az is „kitört” a közreműködőkből, hogy ebben a szezonban nem volt még premierjük, így félig-meddig ez a gála pótolta a bemutatók izzó hangulatát, a bankettek dumapartijait.
Hosszú idő után ezen az estén kerülhettek megint igencsak reflektorfénybe. Ráadásul az elmúlt időszakban több – finoman fogalmazva –, nem kellően kiérlelt rendezői koncepciójú produkcióban kellett részt venniük, az operett és a musical műfaját nem feltétlenül vérprofin művelő alkotók irányításával. Bizonyos produkciók pedig meglepően gyorsan tűnnek el a repertoárról: például a meglehetősen gazdag kiállítású Nine, melynek parádés jelmezei mindhárom szereposztás színészeire külön-külön, egyénileg, teljesen személyre szabottan készültek, mindössze néhányszor ment Balázs Zoltán invenciózus rendezésében. Az egykori Moulin Rouge-ból kialakított kamarateremben, a Kálmán Imre Teátrumban, ami jó néhány izgalmas kísérletnek, sikerült produkciónak ad otthont, januárban pedig egy zenés beszélgetést leszámítva, nincs előadás. A remek Dorien Gray, úgy tűnik, lekerült a műsorról. A nincs még egy éve, hogy bemutatott kiváló Veszedelmes viszonyok, melynek akár vagyont érhetnek a mívesen gyönyörűséges jelmezei, alig megy. Az egész jubileumi évadban mindössze két bemutató lesz, amit a rezsiköltségek emelkedését beszámítva is nehéz megemészteni. Az ország első kőszínháza, az ebben az évadban 200 esztendős miskolci teátrum, több premiert tart, igaz, hogy adománygyűjtésre kényszerült, ami ilyen jeles évforduló esetén azért elég kínos, és nem rájuk nézve. A nézők előtti hitelüket mutatja, hogy szép summát sikerült összekalapozniuk. Az Operett a nagy-színházban is „foghíjasan” játszik, a kis stúdióban, a Raktárszínházban pedig kevés előadást tartanak januárban.
Én azért valahogy másképpen képzelném el a századik évforduló megünneplését. Például a gála után, rögtön másnap, nagyszabású premierrel, vagy akár bemutatósorozattal, ahogy azt az Operaházban tették a rendkívül hosszúra nyúlt felújítás után. De ehelyett most maradt a komoly létszámú, díszletköltséget nem igénylő gála, melyen egyértelműen látszott, hogy van egy jó, tettre kész csapat, amelynek tagjai igencsak hadra foghatók lennének. Kis villanásokban is képesek megmutatni a tehetségüket. Sokfélék, de egyet akarnak, kiváló produkciókat, és sokkal több előadást, az se baj, ha a busásan jövedelmező külföldi vendégjátékok is a mostaninál gyakrabban fordulnak elő. Érezhetően dúl bennük a tettvágy, ami szinte robbant ezen a gálán. Olyan volt ez az este, mintha kiszabadult volna szellem a palackból, randalírozott volna egy kiadósat, majd visszakényszerült volna a gondosan lezárt üvegbe. Igaz, párszor még megismétlik a gálát, tévéfelvételre is sor kerül. Megfelelő lesz kirakatnak. De a társulat szelleme ott van a palackban, és kitörni vágyik. Ehhez feltehetően kevés lesz a két bemutató. Ez a szerintem alapvetően meglehetősen jól sikerült gála, olyan volt mint a lakmuszpapír. Megmutatta a Fővárosi Operettszínházból Budapesti Operettszínházzá átkeresztelt teátrum jelenlegi állapotát.
