„Már dolgoznék utcaseprőként, vagy valami ilyesmi.”
„Nem az van, hogy az édesanyámnak szülöm a gyereket, mert tulajdonképpen ő nevelné fel helyettem, míg énnekem dolgoznom kellene, hanem először megteremtem azt a jövőt, és aztán majd tervezek gyereket.”
„Az álmom az, hogy legyen egy vállalkozásom, hogy a szegényeken segítsek.”
E három mondat is szerepel az Ózdon működő Van Helyed (VH) december végén, a Facebookon közzétett ötperces videójában. Jóllehet a tíz fiatal röviden elmesélt története segélykiáltás, mégis inkább optimizmusról tesz tanúbizonyságot. Eközben az oktatásközpontú programot megvalósító alapítvány fontosságára hívja fel a figyelmet. Évente 120 millió forintra van szükségük 120 gyerek patronálásához.
A vészharang megkongatója Bódis Kriszta író, pszichológus, dokumentumfilmes, 1998 óta folyamatosan építi a szegregátumban élő családok támogatására létrehozott rendszerét. Ez a magzatkortól felnőttkorig kíséri a gyerekeket, azzal az alapgondolattal, hogy az oktatás az egyetlen, amivel meg lehet törni a nyomor újratermelődését. Patronált gyerekeik közül van, aki a Leideni Egyetemen tanul, van, aki szakmát szerez, de mindannyian elvégzik az általános iskolát, és többségük középiskolai vagy szakképzésben vesz részt. Az Ózdon található Van Helyed Stúdió épületében korrepetálást, étkezést és szabadidős programokat biztosítanak főállású és önkéntes munkatársaik segítségével.
Jenga-torony őrei
– A fejenként és évenként egymillió forintnyi támogatásra ahhoz van szükség, hogy ez a nagyon összetett program ne szakadjon széjjel elemeire, mint amikor kihúzunk egy téglát a Jenga-toronyból – meséli a VH ötletgazdája és vezetője. – A költségek nagy részét eddig a dán Velux Alapítvány fedezte, másik részét támogatók adták. Az egymillió forint a gyerekeknek adott összes szolgáltatást, eszközt, óraadó tanári fizetést, az alkalmazottak bérét, az épület rezsiköltségeit és a szállítási költségeket tartalmazza. A dán cég kétszer öt éves támogatási kerete kifut, ezért kell új mecénásokra találnunk – részletezi Bódis Kriszta.
Az alapítványnak 15 állandó, bejelentett munkatársa van a különböző intézményeiben. Ezenkívül óraadó tanárokat, segítőket, köztük fejlesztőpedagógust vonnak be a munkába. – Emellett 50-60 aktivizálható önkéntes dolgozik velünk. Köztük olyan tanárok is, akik nem kérnek pénzt a tanításért. Csak önkéntesekkel ugyanakkor szétesne a rendszer, hiszen ők állás mellett dolgoznak itt, ezért sokkal nehezebben tervezhető a munkájuk – mutatja be a stábot.
Jelentősen nőttek az utazási költségek, a budapesti kollégisták utazása, illetve az is, hogy ők szállítják a gyerekeket az intézményekbe. Iskolabuszuk dízelüzemanyaggal működik, a költségei – miután civil szervezetként piaci árat kell fizetniük – megduplázódtak. Éppúgy, ahogy a stúdió épületének fűtése és az étkezésé is. – Szeretnék hosszú távra egy állandó támogatói kört, a mostani vészhelyzetre pedig gyors segélyező támogatókat találni. Mindemellé lehet hozzátenni a pro bono munkát, avagy az olyan kiegészítő programokat, mint az élelmiszermentés.
A pályázatokról szólva Bódis Kriszta leginkább a nehézségeket említi. – Igyekszem minden lehetőséget megragadni, de ezek egyre inkább csökkennek. Az eddig ismert és elérhető pályázatokról egyébként is azt kell elmondanom, hogy nem támogatnak olyan komplex rendszereket, mint amit mi létrehoztunk és működtetünk. Csak bizonyos szolgáltatási elemek finanszírozására esetenként és időlegesen lehet forrást, állami normatívát nyerni. Tapasztaltuk, a pályázatok írásához egy olyan projektmenedzsment-csapatot kellett fizetni, amit túl nagy ráfordításnak éreztem ahhoz képest, amennyit azután ebből a gyerekekre lehetett költeni – írja le a lehetetlenségeket.
Magzatkortól egyetemig
Szét is lehetne persze szedni a rendszert, el lehetne kezdeni iskolás kortól a patronálást, csak az kevésbé lenne eredményes Bódis Kriszta meggyőződése szerint. – Mi kismamákkal találkozunk először, nálunk születnek és nőnek föl a gyerekek. Az eredményességünk titka abban rejlik, hogy minél korábban kezdünk el foglalkozni velük, annál tovább jutunk. Nem szeretnénk kockáztatni, amit elértünk: mindenki elvégezte az általános iskolát, ami nagyon nagy dolog, hiszen tudható, hogy hetedik-nyolcadikban a szegregátumokban élő, ilyen korú gyerekek nagy része lemorzsolódik. A másik nagy eredményünk, hogy továbbjutnak középiskolába, együtt dolgozunk a középiskolákkal, szakiskolákkal. Csaknem száz gyerekünknek van már szakmunkás-bizonyítványa, és munkába állt, vagy középiskolába, egyetemre jár.
A segélykiáltás ellenére és mellett Bódis Kriszta mer nagyot álmodni: – Ha volna negyven állandó támogatónk, aki hosszú távon havi 250 ezer forinttal finanszírozza az alapítványt, vagyis a gyerekek költségeit, akkor meglenne a 120 millió. Persze mikroadományokból is összejöhet ez a pénz, vagy legalább a fele. A decemberben közzétett Facebook-videónkat az ünnepek alatt 362-en megosztották csak az én oldalamról, és 62-en utaltak is. Köztük van, aki már bejelentkezett állandó támogatónak, és százezer forint fölötti összeget fizetett. Fontos a bizalom is, sokan kételkednek ugyanis abban, hová jutnak adományaik – utal a sok helyen a támogatások útjának átláthatatlansága miatt kialakult rossz tapasztalatokra.
Kudarcokból sikerek
Az elmúlt negyedszázad legnagyobb kudarcaiból lettek a legnagyobb sikerek, meséli személyes élményeit Bódis Kriszta. – Az egyik kudarc, amikor három gyerekemet fölhoztam Budapestre, mert azt gondoltam, muszáj azonnal jobb iskolába vinni őket. Minden potenciál bennük volt, ami arra predesztinálná őket, hogy messzire jussanak. Egy hónapig bírták, úgy, hogy a barátaimmal, önkéntesekkel folyamatosan támogattuk őket. Ebből azt tanultam, hogy nem lehet a lépcsőfokokat átugrani. Kezdeni kell valamit a gyerekek honvágyával vagy azzal a lélektani helyzettel, amikor megtapasztalják, hogy egy zárt, szegregált világból milyen bekerülni a vérkeringésbe, az átlagos jólétbe. Muszáj felkészíteni azt a rengeteg iskolát is, amelyek tanárai azt hiszik, hogy nyitottak a gyerekek problémáira, majd egyszer csak elkezdenek visszamutogatni, hogy hát visszahúzza őket a család. Ez a szubjektív kudarcom vezetett a Van Helyed Rendszer kidolgozásához.
Most már tudják, melyek azok a dolgok, amikre reflektálniuk kell, hogy a gyerekek biztonságban érezzék magukat, elhiggyék, hogy van tovább, és motiválttá váljanak egy számukra ismeretlen világban. Olyan elvárások között, amelyek nem biztos, hogy számukra is mondanak valamit, mert az ő alkalmazkodásuk a túlélésre van beállítva. A holnapra, nem a négy évvel későbbre, amikor kijönnek egy bizonyítvánnyal az iskolából. És akkor hazajönnek, beállnak dolgozni, mert lelkiismeret-furdalásuk van, hogy nekik van ennivalójuk.
Ezekre a kérdésekre struktúrában kell választ adni – mondja Bódis Kriszta. – Ha háromszor kell ehhez iskolát váltani, akkor háromszor kell. Nem az a lényeg, hogy kitűnő meg diplomás gyerekeket hozzunk ki, vagy elitképzésbe vigyük be őket, dehogyis! Az a lényeg, hogy megtaláljuk a számukra legmegfelelőbbet, ahol kiteljesedhetnek. És ez sokszor nagyobb munka, mint a diplomáig eljuttatni valakit. De persze büszke vagyok Rozira is, aki maga döntötte el, hogy Budapesten szeretne továbbtanulni, azaz behozta a mobilitás igényét. Leérettségizett az AKG-ban, és most Hollandiában jár egyetemre. Ez bizonyítja, hogy meg lehet csinálni, és ez egy nagy sikerélmény. Volt viszont két lány, akiket Budapestre vittünk, és két év után azt mondták, szeretnének visszamenni Ózdra, mert nem szeretnek itt lenni, nem jó nekik ez az iskola. Akkor azt hittük, hogy ez kudarc. Aztán megtaláltuk a nekik legmegfelelőbbet, és közben kidolgoztuk ennek a rendszerét, gondolkodásmódját, módszertanát. A két gyerek csodálatosan leérettségizett, most éppen felsőfokú szakmát tanulnak, és készülnek egyetemre. Tehát sorolhatnám napestig a kudarcokat, de majdnem hogy inkább dicsekszem velük, mert mindegyikhez született megoldás, ami egyben többlettudás. Még akkor is, ha olykor belepusztul az ember ezekbe a kudarcokba.
Műfordítók Ózdon
Tavaly nyáron kezdték el, és augusztusra elkészült Amanda Gorman, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Joe Biden beiktatásán szerepelt afroamerikai költő kötetének, verseinek fordítása, amelyet a Van Helyed Alapítvány patronáltjai jegyeznek. Gorman a legfiatalabb költő, aki elnöki beiktatáson szavalhatott. Elkötelezett szószólója a környezetvédelemnek, faji egyenlőségnek és a nemek közti igazságosságnak. A Ne kérdezd, kik vagyunk című kötet az Open Books Kiadó gondozásában jelent meg, és január 20-án mutatják be. – Ez is egy olyan történet, amelybe nagy lelkesedéssel beleugrottunk, és majdnem beleroppantunk. Öt hónapig dolgozunk, nagyjából a felénél már-már kudarccá vált, mert sok akadályra nem számítottunk. Nem kaptuk meg az eredeti szövegeket, majd belecsúsztunk a nyárba, amikor a gyerekeink többnyire diákmunkát vállalnak, ketten közülük érettségiztek is abban az időszakban. A fordítás módszertanát is közben kellett kidolgoznunk, de bár hihetetlen, mégis megcsináltuk – büszkélkedik Bódis Kriszta. Ahogy mentoráltjai is a videóban: „Már megvan az angol érettségim. Ennek köszönhetően tudtam részt venni Amanda Gorman könyvének fordításában.” „Egyik legnagyobb sikerem, hogy egy amerikai írónő verseskötetének a fordításában részt vettem.”
Az egyén felelőssége
A mostani gyűjtés is megerősítette Bódis Krisztában, hogy ha lassan is, de érzékelhető változás az emberek mentalitásában a társadalmi felelősségvállalással kapcsolatban, bár van még hová fejlődni. – Magyarországon még van ennek egy olyan felhangja, hogy oké, de ezt az államnak kellene csinálnia. Amivel részint egyetértek. Emellett azonban az egyéni, társadalmi felelősségvállalásnak igenis van helye, és fontos, hogy erősödjön. Persze, meg kell követelni az államtól, hogy bizonyos dolgokat igenis megtegyen, legyen szociális háló, legyen jó oktatási rendszer. Másrészt, ahol van jó állam, ott az emberek fontosnak tartják, hogy ők is beletegyenek valamit a közösbe. Így a társadalom maga is értéket teremt. Szerencsére egyre többen állnak mellénk, köztük a kulturális élet szereplői, így Dragomán György író, Erdős Virág költő és Szabó T. Anna költő is.
Info:
vanhelyed.org
