„Magyarországon kitört a téboly” - jellemezte sommásan a helyzetet évzáró írásában Tamás Gáspár Miklós.
Lehet benne valami. Abban a felismerésében már kevesebben osztoznak, hogy a tébolyban, a korábbi egyensúlyok felbomlásában az állam elvesztette valóságos hatalmát. Az ország jó fele amennyire nem hisz a „közjóra” való kormányzati képességben, annyira hisz hatalma végtelenségében.
2022-t nevezhetnénk a kijózanodás évének is. Az év első felében a választások azt az ellenzéki illúziót oszlatták szét, hogy Orbán ne tudna - gátlástalan módszerekkel, de - valódi többséget teremteni. Az év második felében a kormányoldalról derült ki, hogy ígéretei kártyavárként omlanak össze, mulasztásai a fejére dőlnek. Vele a mi fejünkre is.
Hogy 2023 minek az éve lesz, az attól függ, ki mit kezd ezzel a két illúzióvesztéssel. A kormányoldal már eldöntötte: semmit. Lemondott a problémamegoldó kormányzásról, helyette a „kidumáló” kormányzás útját választotta. Nem azt keresi, mit lehet tenni a bajok ellen, hanem azt: ki mást lehet felelőssé tenni értük. Kovách Imre társadalomkutató ezt azzal magyarázza, hogy a Fidesz rájött: „nem tud a legalul lévők számára úgy aktív társadalompolitikát kidolgozni, hogy azzal ne sértse a politikailag fontosabb közép- és felsőközéposztály érdekeit”. Hiszen a felosztható torta a gyenge versenyképességű, igazságtalan adórendszerű gazdaságban ehhez nem növekszik eléggé.
Nem tud, de nincs is szüksége rá. Nem érdemes azt hajtogatni: majd januárban… ha megjönnek a magas rezsiszámlák. Majd a boltok pénztárainál… ahol eljön az igazság pillanata.
Már eljött. De ezzel együtt még nagyobb értékké vált a megingott biztonság. Két kézzel kapkodunk utána. És abba is, aki stabilitást ígér. Minden változás kockázatot jelent: lehet, hogy nála jobbérzésűek, de gyengébbek jönnek. Sokan gondolják: ezt most nem engedhetjük meg magunknak. Minden jobb, mint az újabb bizonytalanság.
Egyre több elemző - legutóbb a Válasz Online-on a fiatal Bacsik Lüszien, de a Népszavában az ismert és tekintélyes Ágh Attila is - jut arra a következtetésre, hogy az Orbán-kormánynak nem ellenfele a válság, hanem életeleme.
A széttagolt ellenzékkel szemben ilyenkor tudja leginkább felmutatni: bezzeg ő egységes és stabil. Istenem, megdézsmálja a hajóraktárt, önkényeskedik a legénységgel, de mégis jobb, ha ő kormányozza a hajót, mintha a kipróbálatlanok rángatják sokfelé a kormánykereket.
Vagyis egyáltalán nem biztos, hogy a válság megingatja a rezsimet. Könnyen lehet, hogy neki annál jobb, minél rosszabb. Politológusok úgy szoktak vélekedni, hogy a „hűtőszekrény” és a „tévé” versenyében végül mindig a hűtő az erősebb: a valóságos életszínvonal előbb-utóbb közömbösíti, mit hazudik a propaganda. Nem biztos, hogy nálunk is így van. Szomorkodhatsz a félig üres hűtő miatt, de ha a tévé a szájadba rágja, kit kell szidnod ezért, lehet, hogy jobban hallgatsz rá. Mert nem a tények, hanem azok magyarázata, ahogy mondják, „keretezése” kínál számodra véleményközösséget.
Többek között ez vezet sok ellenzékit a teljes pesszimizmushoz. 2022 a terjedő meggyőződés éve: a rendszer leválthatatlan. Minden fogaskereke kiépült és összeilleszkedik. Olykor hozzátesszük a „magyar néplélekről” szóló orbáni konyhapszichológia negatív változatát: „mimagyarok” ilyenek vagyunk, vezért áhítunk, nincs mit tenni.
Lehet, hogy a rendszer belátható időn belül tényleg megingathatatlan. Lehet, hogy nem. Nem tudom. De ha a leválthatatlanságára esküszünk, akkor biztosan az lesz. Azt még hajlandó vagyok elhinni, hogy - mint Tölgyessy és mások mondják - Ferenc József, Horthy vagy Kádár világához hasonlóan a változás nem indul meg külső lökés, nemzetközi mozgás nélkül. De akkor is kell olyan erő, amelyik képes ezt észrevenni és kihasználni.
Nem várhatunk arra, hogy majd csak születik ilyen. Jön valaki vagy valami. Az ellenzék ma sokkal inkább leválthatatlan, mint a kormány. Hiába reménykedtek sokan az előválasztás idején „ellenzékváltásban”. Nincs másik. Nem lett. Azzal kell főznünk, amink van. Ezekkel a pártokkal és civil mozgalmakkal, legfeljebb más elrendezésben. De nem a mostani szellemi- és lelkiállapotukban!
Mert igenis van esély 2023-ban a cselekvésre. De csak akkor, ha az ellenzék felveszi a versenyt a biztonság terepén is. Mert a meccs ott zajlik. Ha olyan modellt kínál a „biztonságversenyben”, amely akár egyfajta alapjövedelem, akár a védelmező helyi közösségek megerősítése, akár az örökös társadalmi háborúk kiiktatása, akár új, gyakorlatias szolidaritási formák révén nagyobb biztonságot nyújt a most repedezőnél. Ha segít összehozni újabb összekapaszkodó társadalmi mozgalmakat, a rezsikárosultak, az inflációs áldozatok vagy a rendszerből kiejtett betegek szervezeteit. Ha legalább az önkormányzati választások előkészítésével megnyugtatóan bizonyítja: nemcsak versenyez, de működés- és együttműködés-képes is.
Mint Lányi András fogalmazott: egy korszak véget ér. De még nem dőlt el, a NER-nek lesz-e belátható időn belül vége, vagy nekünk. Az országnak, a reménynek. Vörös az ég alja. Csak nem tudni, hajnalodik-e, vagy a város ég.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.