Úgy gondoltam, hogy valami mérsékelten biztató témával kezdjük az évet, ami megenged némi humort is az ünnepek utáni zsíros üledékben, amikor kijózanító módon kiderül, hogy bizony idén is kell dolgozni, nem kapjuk alanyi jogon a túlélést. De mint már jeleztem korábban, messze nem én írom csupán ezt a rovatot, ugyanolyan társszerző a sors, a véletlen, a végzet vagy a gondviselő – kinek-kinek ízlése szerint. S bár nem hiszek abban, hogy csupán alárendeltjei vagyunk a felsőbb hatalmaknak, néha mégis meglegyint a tehetetlenségem, fájdalmas bábszerűségem.
A tavalyi év nem engedte, hogy gondtalanul kiélvezzük a szilveszter slusszpoénját, veszteségekkel jelezte, hogy nem az eltervezett menetrend szerint kíván haladni. Úgy alakult, hogy Móricz-Sabján Simon fotóriporter és -művész nekem kollégám volt az egykori Népszabiban, a nejemnek viszont általános iskolai osztálytársa, vagyis régi jó barát, akivel mindent meg lehet beszélni. Dusival már tudtuk, hogy ha Simon neve áll a telefon kijelzőjén, és mindketten ráérnek, akkor rendszerint hosszú, nevetgélős beszélgetés következik – „anyát elvesztettük” mondtuk ilyenkor, hol vidáman, hol lemondóan, mert el kellett halasztani a társasjátékot, mint ahogy a fürdést is.
Aztán jött a felfoghatatlan hír, hogy leesett a ház garázsának lépcsőjén, beütötte a fejét, nagy a baj. De élt, életben maradt, és küzdött. Az orvosok persze figyelmeztettek, hogy ne álmodozzunk, túl nagy a sérülés, de ahogy teltek a napok, és nem jöttek rosszabb hírek, meggyőztük magunkat, hogy igenis történhet csoda, ha nem is úgy, ahogy volt, de Simon visszatér közénk, jönnek megint a hívások, gyűlnek a portfólióban a mindig felkavaró, díjnyertes fényképek. Alkudoztunk magunkban, hogy mennyi lábadozást, távollétet engedélyezünk neki és az őt elragadni kívánó hatalmaknak, aztán az újabb hír mindent rövidre zárt.
Negyvenkét éves volt.
Görcsösen próbáltunk és próbálunk most is értelmet adni a halálnak. Összekötni érdemmel, életkedvvel, teljesítménnyel. Ostoba csasztuskákat gyártunk (csak a jók mennek el hamarabb), mert nehéz szembenézni a banalitással, a sors lottójával. És azzal a ténnyel, hogy csak korlátozott ráhatásaink vannak erre a furcsa szerencsejátékra. Elég egy rossz mozdulat, másodpercnyi kihagyás vagy valamilyen rövidzárlat, hogy valaki, akitől a legtávolabb esett az önmarcangolás, a vég kísértése, az élet bármiféle megkérdőjelezése, kiszálljon. Marad utána négy gyerek, család, egy torzóként is jelentős életmű: Magyarország arcai.
Egy időben annyira érdekelt a végpont, hogy nem is tudtam más kimenetelt elképzelni a történeteim hőseinek, csak a halált. Bűnnovelláknak hívtam ezeket a szövegeket, mert többnyire erőszakos halálokról volt szó, dramaturgiailag ezt éreztem igazán drámainak, hiszen itt találkozhatott az emberi szándék az isteni tervvel, és a véres tett valahogy mindig mérlegre tette a leélt életet (a túlélőkét is), történetté rendezte a széttartó múltat. Simon még ezekben a szövegekben is életben maradt volna, túl közhelyes egy életvidám fotós, aki mérnöki pontossággal vadássza le a szenvedés illanó pillanatait. Aki élni akar, miközben dolgozik körülötte világjárvány, nyomor, kilátástalanság.
Ma már vele kezdeném. Nem értenék vele mindenben egyet, nem tagadnám le a hibáit, amelyekkel életében is vitáztam, de csak az a ragyogás érdekelne, amely a képeinek is életed adott, olykor észrevétlenül is. És ami úgy fűtötte, mint egy kisebb atomreaktor, és amelyből önkéntelenül is kapott mindenki, aki közel kerülhetett hozzá. Lehet, hogy ebből se születne világraszóló novella, de hát már rég nem ez érdekel, magamnak akarok jegyzetelni csupán, kósza vonásokkal rögzíteni azt, amiről az az illúzióm támadt, hogy értem. Vagy amiről érvényes kérdéseim vannak.
Simon életét értem, a halálával nem tudok megbarátkozni, még elfogadni se nagyon. Próbálom elképzelni a szenvtelen, rideg lépcsőfokokat, ahogy várakoznak a sötétben a találkozás mindent eldöntő pillanatára. Látom a képekből összeálló filmet, amely parancsolóan telepszik rá a nézőire, hogy megfejtsék a benne burjánzó titkokat. Nézem a nekrológokhoz használt fényképét, a portrékészítő portréját, ami talán valamilyen ünnepi alkalomhoz kellett, a tárlatok szövegkönyvébe, a készülő fotóalbum fülére, a pályázat döntnökeinek, vagy csak azért, hogy lássa valaki, milyen megnyerő ember áll a díjak, elismerések mögött. Hallom a hangját, és szinte tudom, hogy milyen poénnal ütné el az egészet, ha elmeséltük volna neki ezt a kacskaringós, mégis nyílegyenes sztorit. Ezt a felháborító, megrendítő, csapnivaló befejezésű történetet.
Lehet valaki olyan jó író, fényképész, hogy észrevegye a lépcsőfokokban várakozó sorsot? Papíron biztos. A tiszta lappal szemben nagyobb a hatalmunk, de idekint, a valóság nevű labirintusban a legnagyobb látnokok is csak eltévednek. Mindössze ügyesebben magyarázzák meg a kudarcukat, mint mások. Attól félek, nincs tanulsága ennek. Talán annyi történik majd, hogy én is kiteszem a pontot, ahogy a lap aljára érek. A többit meg hagyom, hogy ragyogjon tovább.
