Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a köznevelési intézményekben a sztrájkjog korlátozása legitim célból, a szükséges mértékben és a vele szemben védelemre szoruló alapvető jogok, alkotmányos értékek kiegyensúlyozott figyelembevételével, azaz arányosan történt. A köznevelési intézmények működése és ezáltal a gyermeki jogok érvényesülése a sztrájkjog korlátozásának legitim célja. A törvénynek a még elégséges szolgáltatást szabályozó rendelkezései tehát összhangban állnak az alaptörvény rendelkezéseivel.
Az Alkotmánybíróság határozata lényegében csak másra történő utalásokat, idézeteket tartalmaz, valós alkotmányjogi érvelés egyáltalán nincs benne. Ugyanakkor a más szabályozásokra való utalások alapján az Alkotmánybíróság tényként hirdette ki a következtetéseit, melyek egyáltalán nem biztos, hogy valóban következnek a hivatkozásokból.
Tegyük fel, hogy jogvita tárgyát képezi egy ház adásvételi szerződése. Megállapítják, hogy az építkezéshez felhasznált tégla szabványos volt, s hogy a kőművesnek, a szerelőknek volt szakmai végzettségük, sőt még az építkezés is jogszerű engedélyek alapján történt. De mindezekből nem következik, hogy az adásvételi szerződés is minden tekintetben jogszerű. A pedagógussztrájk kapcsán hozott döntésben hivatkozottak is lehetnek önmagukban helytállóak, de szükségszerűen nem következik belőlük, hogy a pedagógussztrájk korlátozása is jogszerű volt. Az Alkotmánybíróság ahelyett, hogy az általa hivatkozottakból levezette volna pedagógusok sztrájkjogának alkotmányos korlátozását, egyszerűen csak deklarálta. És punktum.
Emellett az Alkotmánybíróság egyértelműen az egyik oldalra állt, meg sem kísérelte feloldani azt a (látszólagos) ellentmondást, amely a két jog között húzódik meg. Különösen, hogy a két jog átfedésben van egymással. Az egyik oldal védelmében a vele szembenálló érveket, indokokat nemes egyszerűséggel lesöpörte az asztalról. Pedig pont az a feladata és kötelezettsége, hogyha két jog áll szemben egymással, akkor meg kell keresnie az egyensúlyt a kettő között. Ráadásul a sztrájkjog korlátozását a szerinte vele szembenálló, másik joghoz viszonyította, nem pedig az általa alkalmazott alaptörvényhez.
De arra sem tért ki az Alkotmánybíróság, hogy egy már folyamatban lévő sztrájk ideje alatt alkotmányos-e módosítani az arra vonatkozó szabályozást. Legyen az akár kormányrendelet, akár törvény. Pedig az Alkotmánybíróságnak nem a már meghirdetett sztrájk folyamatában megalkotott normákat kellett volna döntéséhez alkalmazni és figyelembe venni, hanem azt a szabályozást, amely a meghirdetés időpontjában fennállt. Nem lehet elvárni, hogy egy sztrájk megfeleljen a meghirdetése után keletkezett szabályozásnak.
Az Alkotmánybíróság döntése egyik szempontból tehát azon alapult, hogy a meghirdetett sztrájk nem felelt meg a későbbi törvénynek, ill. a már meghirdetett sztrájkot utólag jogszerűen lehetett korlátozni a később megalkotott jogszabállyal. Ez a visszamenőleges hatályú jogalkotás és jogalkalmazás tilalmába ütközik, amit ez az Alkotmánybíróság is előszeretettel deklarál, jogelvi szinten - de a döntéseikben pont az ellenkezője köszön vissza. Maga az Alkotmánybíróság legalizálja és legitimizálja határozataiban a tiltott visszaható hatályú jogalkotást.
Ugyanakkor arra sem tért ki az Alkotmánybíróság, hogy ha a tanulók, diákok jogainak védelme érdekében alkotmányos a pedagógusok sztrájkjogának korlátozása, akkor ez a védelem mennyiben érvényesül abban az esetben, ha ahelyett, hogy leülnének velük tárgyalni és teljesítenék az egyébként jogos igényeiket, inkább kirúgják őket. Tárgyalás révén nem szűnne meg a sztrájk? A kirúgással nem éri sokkal súlyosabb jogsérelem a diákokat? Ha a pedagógusok sztrájkjoga által sérül a tanulók joga, akkor a sztrájkra adott hatalmi válasz által még inkább. Ha a tanulók jogaira épít és alapít az Alkotmánybíróság, akkor ezen jog vizsgálata körében nem lett volna szabad kizárólagosan csak az egyik jogsérelmet ezzel szembe állítani, hanem a másikat is legalább ugyanolyan szinten kellett volna vizsgálat tárgyává tenni.
Végül, de nem utolsósorban: az indítványozók szerint a még elégséges szintű szolgáltatás pontos tartalmának a sztrájktörvény rendelkezésétől független, a felek egyeztetését és a nemperes eljárást megelőző jogszabályi meghatározásával, illetve különösen a szolgáltatás megállapított mértékével a támadott rendelkezések a sztrájkjog lényeges tartalmát oly módon korlátozzák, hogy annak nyomásgyakorló funkciója elvész. De ennél sokkal súlyosabb jogsérelem történt. A sztrájktörvény szerinti felek másika a pedagógusok esetében - a NER újragombolt rendszerében - maga az állam. Amely egyszerűen nem volt hajlandó semmilyen érdemi tárgyalást lefolytatni a pedagógusokkal. Az állam kizárta magát a tárgyaló fél pozíciójából, majd önmaga helyébe lépett jogalkotó hatalomként. Ezt azonban jogszerűen - legalábbis alkotmányjogi szempontból - nem tehette volna meg.
A hatalom önkényesen eldönti, hogy erőfölényből, hatalmával visszaélve, az alá-fölérendeltség helyzetét felhasználva rákényszeríti a másik félre a saját akaratát. Ez sérti a felek egyenjogúságának elvét, a tisztességes eljárás elvét és a rendeltetésszerű joggyakorlás elvét egyaránt. És mindezt az Alkotmánybíróság képtelen volt felismerni!
Befejezésként még annyit: erről a kérdésről, összecsapva és hevenyészve három hónap alatt döntött az Alkotmánybíróság. Annak idején a CEU ügyben évek alatt képtelenek voltak egy épkézláb döntést összehozni. Mindkét véglet a jogállamiságot alázza meg és építi le, még a korábbiaknál is jobban.