Három hónappal hetvenedik születésnapja után súlyos betegségben elhunyt Gerő András Széchenyi-díjas történészprofesszor, a Habsburg Történeti Intézet igazgatója, egyetemi tanár, szerkesztő.
Írástudó volt, egy olyan nemzedék fontos alakja, amelynek tagjai meghatározták a XX. század második felének és az új évezred eddig eltelt idejének gondolkodását a magyar történelemről. Nagyon okos lányok és fiúk érkeztek a hetvenes évek végén a magyar tudományos életbe. A Kádár-korszak közepén sokszoros túljelentkezés volt az ország bölcsészkaraira. Még nem számított, mennyit lehet majd keresni diploma után, de már túl lehetett lépni a diktatúra sematizmusán. Megnyílt a lehetőség arra, hogy a tehetség valódi kutatásokat folytatva, „igazi” történetírást tűzzön ki célként maga elé. S már kitaposott út is volt: Berend T. Iván, Kosáry Domokos, Niederhauser Emil, Ormos Mária, Ránki György, Szabad György, Szűcs Jenő művei ott sorakoztak a könyvespolcon, és hamarosan megjelent a Bibó-összes. Készen állt a szellemi háttér.
Gerő Andrásról már egyetemi évei alatt mindenki tudta, hogy sok várható tőle. Az ELTE-n maradt, később a CEU-n is tanított, nem hagyta el a katedrát soha, nemcsak itthon, szerte Európában és az Egyesült Államokban is szívesen látott oktató volt.
Sokfelé ágazó gondolkodása három különösen fontos témát járt körül. Elsősorban a Habsburg birodalom történetét dolgozta föl magyar szempontból, azután a nemzet fogalma, a magyarság történeti szerepe foglalkoztatta, végül a hazai antiszemitizmus jelenségét tárta föl műveiben. Elmélyült tudós volt, aki rendkívül színesen fogalmazott és beszélt, nehéz volt vele vitába szállni. A történelmi konfliktusok és ellentmondások okait szellemes gondolatmenetekkel ábrázolta, élményszerűen írt. Ferenc József a magyarok királya című könyve a kicsit is művelt olvasó számára úgyis nagy élvezet, hogy hiányzik belőle a Sissy-filmek pletykavilága.
Ars poeticájának tekinthető, amit a 2013-ban megjelent Nemzeti történelemkönyvben leszögezett: „A nemzettel foglalkozó tudományos elképzelések – éppen azért, mert tudományosak – racionálisan közelítik meg tárgyukat. De a nemzet érzelem is, s ez lényegéhez tartozik. A szerelemről is lehet tudományosan értekezni, de ha így teszünk, elvész esszenciája: a szenvedély, az érzelmi tartalom és erő.” Az alapkérdéseket világosan fogalmazta meg: „Nemzeti Magyarországot nem lehetett követelni, mert túl sok nemzet, illetve nemzetiség élt itt, ám igazgatásilag egységes Magyarországot lehetett kívánni, ez kivitelezhetőnek tűnt. (…) Már az első világháború előtt komoly kételyek merültek fel annak kapcsán, hogy Magyarország, úgy ahogy van, a magyarok országa-e.”
Liberális polgárként, szabad polgári gondolkodásúként tekintett magára, a felvilágosodás eszméje vezette akkor is, amikor a főváros történetét feldolgozó Budapesti Negyed folyóiratot szerkesztette, figyelemkeltő politikai írásokat jelentetett meg napi- és hetilapokban, meg akkor is, amikor a Szabad Demokraták Szövetségének kérésére köz- és oktatáspolitikai kérdésekben is tanácsokat osztogatott.
Sokak érzik úgy, hogy élete utolsó időszakában jelentős fordulat állt be politikai gondolkodásában. Ő ellenben úgy vélte, hogy például az Élet és Irodalomban megjelent Nemzeti önkritika című írása is szerves folytatása életművének. Mindenesetre azelőtt nem fordulhatott volna elő, hogy fél újságoldalas írásban hetvenkilencszer szerepeltesse a „magyar” szót.
Gerő munkássága megkerülhetetlen lesz a következő történészgenerációknak. Pontos fogalmazásai, folyamatos készsége a vitára, a problémák állandó újragondolása példaképpé teszi akárki akármit gondol az aktuális politikai kérdésekben kinyilvánított véleményeiről.