Hosszú ideig büszke voltam a száraz szememre. Mármint arra, hogy nem sírok. Huszonéves kolozsvári egyetemistaként nagy írói ábrándokkal, kusza szerelmi ügyekkel a tapasztalatszerzés legszínesebb éveit éltem – miért is kellett volna pityeregni? Emlékszem, ülünk a zsúfolt nézőtéren, megy a Titanic, az akkori idők legnagyobb filmje, mindenki szipog vagy nyíltan zokog, amikor Jack nem tud felkapaszkodni Rose mellé a vízen lebegő roncsdarabra, én meg büszkén nézek szerteszét a félhomályos teremben. Száraz vagyok, mint a friss prézli.
Nem tudom, ez családi minta volt-e, vagy kezdődő macsó érzéketlenség, mindenesetre így vészeltem át ezt a korszakot. Egyébként meg vidám és harsány famíliának számítottunk, a szomszédok nagy bánatára (vagy örömére, ha kedvelték a pletykát). Az asztalomon van egy kép, a szüleim táncolnak egy buliban, apám félig hátravetett fejjel nevet, a szája nyitva, a szeme csillog. Ismerős a mozdulat, én is így szoktam kacagni, ha jókedvem van, a zsigereimben bujkál a mozdulat. Így is emlékszem rá, nevetősen, mindig készen arra, hogy valamivel ugrassuk egymást vagy a viccet nem mindig értő környezetünket. Két esetre emlékszem, amikor láttam őt sírni. Egyszer, amikor véres arccal toltam haza a biciklit, és odalett a nagymetszőm fele, meg a másik sarka, a mosolygás két legfontosabb foga. Akkor elöntötte a könny a szemét – fogorvos volt, tudta, hogy világéletemben koronám lesz, vagyis búcsút inthetek a csinos lófogaimnak. Másodjára az édesanyja ravatalánál láttam, ahogy még egyszer fölé hajolt (én akkor vagyok a szárazszem-korszakom teljében).
Meglepnek a könnyei, nem ilyennek ismerem, zavartan próbálok máshova nézni.
Talán ennél is fontosabbak voltak azok a könnyek, amelyekről anyám mesélt utólag. Amikor visszavonhatatlanul elkezdődött a felnőtt életem, és otthagytak az aradi bentlakásban a kilencvenes évek elején. Miután szépen elrendezték négyünknek a szobát, elláttak mindenféle jótanáccsal, a hazafelé úton elsírta magát a volán mögött. Utoljára pedig amikor anyámmal beszélt a végzetesnek bizonyult műtétje előtt. Egyikről sem lett volna szabad tudnom, ma már mégis az életem részei. Nem tudom, ő vajon tudja-e, hogy én meg a debreceni kórház várótermében sírtam el magam, felszabadító, minden fájdalmat összegyűjtő zokogással, amikor a csomagjáért mentem. Anyám előtt tartottam magam, egyszer sem folytak a könnyeim sem a temetés előtt, sem a temetés után, úgy éreztem, ez most az anyám vigasza a veszteséggel szemben, őt illetik meg a könnyek, rám a száraz szemű vigasztaló szerepe hárul.
Azóta persze változott a világ. Manapság ha kell, ha nem, meghatódom.
Az Örömódát játsszák a zenészek a csodálkozó járókelőknek az utcán (a flashmob különös válfaja ez: bárhol bármikor meglephet minket a zene), nézem a videót, ahogy sorra jönnek elő a házból, ahogy a zene megköveteli, én meg sírok, mint egy gyerek. Megsirattam kedvenc sznúkeresem hetedik világbajnoki címét, ahogy megkönnyeztem a brazilok kiesését. Kutyás filmet már el sem indítok, mert tudom, hogy orbitális meghatódás lesz belőle, ha jó a vége, ha rossz. Ha összeveszünk a nejemmel, és Dusi bejön átölelni, már indulnak is a patakok, miközben tornamutatványokat végzek, hogy ne vegye észre. Kész katasztrófa.
A gyerek még rendelésre is tud zokogni parádésra hizlalt, semmihez sem fogható gyerekkönnyekkel. Imádja, ha versengve vigasztaljuk. Nem egy fogadást elvesztettem már, hogy azt mondtam, ezen úgysem vagy képes sírni. Ha meg végképp nem megy, akkor gyorsan benyálazza a szeme sarkát, mint végső bizonyítékát a nagy bánatra, hiszen tudja, hogy ott nézem meg először, ha kételkedem az akció őszinteségében. Ő az egész világnak megmutatja, ha beütötte a térdét, vagy elhagyta a rövidnadrágját, én meg rejtegetem az enyémeket, vagy béna kifogásokat találok: belement valami a szemembe, túl sokat ültem a képernyő előtt, vagy kezdődő kötőhártya gyulladással küszködöm. Én se hiszek magamnak, de azt mégsem mondhatom, hogy amúgy semmi bajom, egyszerűen jólesik kiengedni valamit, ami hol öröm, hol bánat, hol büszkeség.
Mintha a szárazszem-időszak minden elfojtott könnye most törne felszínre.
Amúgy persze minden a régi, a harsányság, a nevetés, adjuk a szomszédoknak a műsort rendesen. Ez van, már nem is küzdök ellene. Vágyom rá, de közben meg különös félelemmel tölt el a csendesebb családok élete: vajon befelé kuncognak és illedelmesen pityeregnek? Hogy kell ezt csinálni? Lehet, hogy az én igazi helyem nem is az etikettről sokat tudó Bécs, hanem a szenvedélyekben úszó, faragatlan Nápoly?
Sírok hát titokban, bujdosva, mint a partizánok. Úgy érzem, hogy még nincs itt az idő, hogy a felnőtt bánat feneketlenségéről meséljek a gyereknek. Az viszont a sors különös szeszélye vagy ajándéka, hogy most közös nevezőn állunk a könnyek mennyiségében. Nem sokáig tart ez a törékeny, illanó egyensúly. Ő lassan elindul a szárazszem-korszaka felé, én meg komótosan belecsúszom a vég nélküli emlékezés nedves, zsebkendőkkel szegélyezett idejébe, amikor már a saját hangom is meghat.
Talán itt az ideje, hogy megnézzük ketten a Titanicot.
