Az összeesküvés-elméletek ijesztő képet akarnak festeni a valóságról, de valójában megszépítik azt. Egyszerűen azzal, hogy feltételezik, valamiféle rend uralkodik benne. Hiszen ha egy szűk csoport, ilyen multik, olyan zsidók, amolyan akárkik a kezükben tartják a világot, ráadásul valamilyen céljuk is van vele, akkor ez egy átlátható világ. Mi a probléma?
Sajnos, a hatalmi központokban az a leghátborzongatóbb, hogy kiszámíthatatlanok. Képlékeny a szerkezetük, sosem egyértelmű, mi mozgatja őket. Elnyomó természetük egyáltalán nem jelenti azt, hogy bármit is kézben tartanak. Hogy bármilyen céljuk is lenne bármivel. Soros György bizonyára nem akar a világ ura lenni, nem tesz kiszámított lépéseket nagy célok érdekében. Hatalma van, gyakorolja. És őrzi. Nincs vele egyedül, ő is csak egy összevissza gabalyodó háló része. Mindezt remekül érzékelteti Pogátsa Zoltán könyve is, A globális elit. Távolról sem egyszereplős mező ez, elképesztő életpályákról olvashatunk az Egyesült Államoktól Németországon, a Vatikánon át az arab világig. Keveredik itt a valós üzleti teljesítmény a csalással, manipulációval, a legális az illegálissal, politika a gazdasággal, erkölcstelenség a kultúrával, egyenesség az aljassággal.
Ami az étlapra kifér
Az elitek kaotikus működése, viszonyrendszere nehezebben érhető tetten a polgári demokratikus jogállamokban az erőegyensúlyokat célzó, sejtető törvényi szabályozások páncélja mögött. Az autokráciák jóval többet fednek fel belőle, mert leszivárog az alávetettek mindennapi életébe, egyfajta össztársadalmi mechanizmusként jelenik meg. Ennek egyik legszemléletesebb példája Oroszország, amelynek rendjében mindig ott lappang a kiszámíthatatlanság, a bizonytalanság. Történelmi példaként talán elegendő a Gulagra utalni. Ismerni véljük, pedig nagyon nehezen leírható, szinte áttekinthetetlen képződmény. Büntető-, kényszermunka-, megsemmisítő és nevelőtábor képét mutatja egyszerre. Nem világos, ki és miért kerül oda, hol van a zóna pontos határa. De visszaugorva a jelenbe: megfejtette már igazán valaki, miért indított Putyin háborút Ukrajna ellen? Hogy mi a célja vele? A tragikus események közben pedig egyre több zavaros szervezet és személyiség kerül előtérbe, akikről nem lehet pontosan tudni, mi a pozíciójuk, a feladatkörük, meddig terjed a mozgásterük.
Egyikük Jevgenyij Prigozsin. Azt halljuk, olvassuk, jelenleg Putyin egyik legbelsőbb bizalmasa. De mit jelent ez? Talány. Bármit. Ahogy Raszputyinról sem lehet egyértelműen megmondani, milyen szerepet töltött be a cári udvarban. Prigozsin persze kevésbé misztikus figura. Az elnök séfjének is nevezik. Étteremhálózattal ostromolta az oligarchák világát. A New Island nevű hely oly népszerűvé vált elit körökben, hogy az elnök is ott tárgyalt magas rangú partnerekkel, államférfiakkal. A finom fogások addig követték egymást, hogy a vállalkozó előtt valahogy megnyílt a korlátlan gazdagodás és a politika konyhája is. Itt is érezte, mi kerüljön az étlapra. Összehozott egy médiabirodalmat, amely ízletesen csepegtetett hamis híreket, befolyásolta az amerikai elnökválasztást, természetesen a haza, vagyis az orosz állami propaganda érdekeit szolgálva.
Militáris magánvállalat
Prigozsin személyével kapcsolják össze a hírhedt orosz zsoldoskommandót, a Wagner csoportot is. Sokáig tagadta, hogy köze van hozzá, nem is olyan régen aztán mégis elismerte. De miért kellett elismernie? Épp olyan napja volt? Vagy azért, mert valóban semmi köze az alakulathoz? Mindenesetre néhány hónapja Szentpéterváron megnyitotta az impozáns Wagner Központot, amely védelmi technológiák fejlesztését ösztönzi majd.A Wagner csoport státuszát amúgy nem kevesebb homály fedi, mint Prigozsinét. Ha igaz, az alakulat a katonai elhárítás (GRU) szervezetéből nőtt ki, és ma is kapcsolatban lehet vele. Először Szlavjanszkij korpusz néven szíriai olajmezők és vezetékek védelme volt a feladata. Később egyik tisztje, Dmitrij Utkin fedőnevét (Wagner) vette fel, amit állítólag az illető tiszt antiszemitizmusa és náciszimpátiája, aligha a zeneszeretete ihletett. A zsoldoscsapat a későbbiekben katonai feladatokat kapott. Részt vett a Donbaszban szerveződő szeparatisták támogatásában (tagjai voltak a sokszor emlegetett orosz önkéntesek), a szíriai polgárháborúban, instabil afrikai rendszerek „védelmében”. A jelenleg zajló orosz–ukrán háborúban pedig jól felszerelt elit alakulatként meghatározó szerepet játszik. A probléma csak az, hogy az oroszországi törvények alapján nehéz lenne legális státuszt találni egy katonai magánvállalatnak, márpedig a Wagner így határozza meg magát. Lényegében csak találgatások léteznek arról, kivel áll szerződésben, ki a megbízója, milyen szervezeti keretek között működik.
Pokolban a legjobbak
Tavaly egy különös játékfilm is készült a Wagnerről, de a bevezető inzert csupán titokzatosan patetikus meghatározást ad róla: „Szerződésünk van. Szerződés a társasággal. Szerződés a hazával. Szerződés a lelkiismerettel. És teljesíteni is fogjuk. Élve vagy halva. Tudjuk, hogy a pokolba kerülünk. De a pokolban a legjobbak leszünk.” Ez is lett a film címe: A legjobbak a pokolban (Lucssije v adu). A főcímen kiemelve olvasható, hogy a Napsütötte hely készítőinek, Jevgenyij Prigozsinnak és Alekszej Naginnak a munkája. Nagin, a Wagner csoport ukrajnai harcokban elesett zsoldosa a forgatókönyv írásában vett részt, Prigozsin pedig az egyik producer volt. De a felirat igazi érdekessége, hogy korábban Prigozsin tagadta, részt vett a 2021-es Napsütötte hely (Szolncepjok) finanszírozásában. A film forgalmazása sem szokványos, ha figyelembe vesszük, hogy hazafias, a háborús eseményekkel kapcsolatos témát dolgoz fel. Egy nyilvános vetítés után csak az interneten lett elérhető, majd műsorára tűzte az orosz NTV csatorna. Korábban hasonló pályát futott be a Napsütötte hely is, amelynek még erősebb propagandatartalma van. Mindez szintén aláhúzza a Wagner csoport ködös, félhivatalos jellegét.
Az alakulatot megjelenítő kommandós akciófilmek néhány éve jelentek meg az orosz filmgyártásban. Az egyik legsikeresebb, a Turista (2021) a Közép-afrikai Köztársaságban játszódik, ahol orosz katonai „instruktorok” vesznek részt a helyi hadsereg katonáinak kiképzésében. Majd hősiesen segítik egy államcsíny elfojtását. Ez a film még tisztán műfaji produktum, és nagyon egyszerű paraméterek mentén írja le a kommandót: a rendet védelmezi és professzionális. A Napsütötte hely túllép ezeken a kereteken. Az orosz állami propagandának megfelelő leírását adja a 2014-ben kikiáltott Luhanszki Népköztársaságban kialakult háborús állapot kezdetének. Eszerint az ukrán állami alakulatok a civil, többségében orosz nemzetiségű lakosság ellen irányuló megtorló akciókba kezdtek. Apokaliptikus jeleneteket láthatunk falvakban zajló mészárlásokról, kisvárosokat sújtó tüzérségi támadásokról. Lassan megszerveződik az ellenállás, sokakat emészt a „menekülni vagy harcolni?” erkölcsi kérdése. Érdekes szál a háborús léttől traumatizált afgán veteránok sodródása a küzdő felek között. Az aktuálpolitikai szintű ideológiai üzenetet egy második világháborút átélt nagypapa fogalmazza meg: az ukránoknak Európa kell. De hát volt már itt Európa. Voltak itt németek, olaszok, románok. Aztán mi lett belőle! A Wagner csoport a film végén, a teljes reménytelenségben jelenik meg. Valahonnan az orosz mennyekből. Pengésen odacsapnak a gonosz erőknek, majd vonulnak tovább, névtelen dicsőségben, új feladatok felé.
A fronton minden változatlan
Utólag már könnyű belelátni ezekbe a filmekbe, különösen, ha melléjük tesszük az orosz közmédia propagandáját, hogy háborúra hangolnak. Egy olyan háborúra, amely zajlik, de sosem következik be. Aztán mégis bekövetkezett. A legjobbak a pokolban különös módon reagál az aktuális helyzetre. A Wagner csoportot ábrázolva ideológiátlanítja a háborút. A film dokumentarista világában a harc egy mindennapi munka, feladat, amelyet szakszerűen el kell végezni. Nincs drámai cselekmény, nincsenek hősök. Két óra lövöldözést, katonai manőverezést látunk. A Fehérek (Wagner csoport) küzdenek a Sárgákkal (az Ellenfélnek jelölt egységgel). El kell foglalniuk egy objektumot. Szinte követhetetlen az akció menete, inzertek jelzik, épp melyik csapatot látjuk. Teljesen öncélúnak, tisztán technikainak tűnik az öldöklés. Ráadásul a Fehérek parancsnoka (Alekszej Kravcsenko szól hozzánk megőszülve, aki a Jöjj és lásd! című klasszikus háborús mementó elembertelenedett partizánkamaszaként égett emlékezetünkbe) a film végén azt mondja, bár teljesítették a feladatot, szinte semmi sem változott a frontvonalon. Csupán meghalt pár tucat ember.
Elképzelhető, hogy Jevgenyij Prigozsin, aki a börtönökben toboroz harcosokat, egy háborúellenes üzenettel állt volna ki az ország és Putyin elé? Újabb talány. A szerkezet azonban azt sugallja, a szándék inkább egy új, a háború elhúzódásával számoló militáns szemlélet terjesztése lett volna. Amelyben a háború létforma. Foglalkozás. Katonák szerződnek rá, érdekek védelmében. Talán örökké tart. És ez így van rendjén. Mert nincs rend a harc káosza nélkül.
