Legalább havonta, és ne évente egyszer találkozhasson értelmi és mozgássérült fiával – ez Radeczky Piroska utolsó kívánsága. Piroska néni – azt kérte, hívjuk így – 82 éves, a fia, Attila 62.
Fia közelében szeretne lenni
„A beteg gyerekem több mint 200 kilométerre lakik tőlem, egy fogyatékosokat gondozó intézetben. Öt éve küzdök azért, hogy Budapestre kerüljön, de nem tudom, hogy ezt megérem-e.” Piroska néni két éve nem tudja már vállalni az utazást, korábban évente kétszer is ment látogatni, sőt, egy-egy hónapra haza is hozta a fiát. „A testvérem kísért el mindig, úgy ment a vonat, hogy 6 órakor indult innen, Pestről, 9 óra 10 perckor már Szombathelyen voltunk vele. De onnan csak délben indult tovább a busz, mert közvetlen járat nincs a településre, ahol az otthon van. Most fél éve van egy segítőm, két hónapja ő Attila gondnoka, mert egyedül már intézkedni sem tudok a fiam ügyében. Ez a segítő az autójával elvisz engem, most decemberben is voltunk, így megünnepelhettük Attila születésnapját.” Piroska néni azonban azt szeretné, ha nem lenne kiszolgáltatott helyzetben, és bármikor, önállóan is meglátogathatná fiát. Öt éve talált is egy megfelelő intézményt Budán. Azt mondja, az akkori vezető megígérte neki, hogy Attila egy éven belül odaköltözhet, még a majdani szobáját is megmutatta. Most azt mondja, ez egy vezetőváltás miatt meghiúsult.
Oltás után jött a lázgörcs
Piroska néni egy kedves, otthonos budapesti lakásban él emlékei és szebbnél szebb virágai között. Attila egykori szobájának falát iskolai tablóképe és nagymamájának, Piroska néni édesanyjának fotói díszítik. Vastag mappa őrzi a fiú hivatalos iratait.
„Attila 1960 decemberében született, gyönyörű szép kisbaba volt. Az egészséges gyermekrendelésen azt mondták, így kell kinéznie egy újszülöttnek. Rendesen és szépen fejlődött, aztán másfél éves korában megkapta a kötelező himlőoltást. Innen kezdődtek a problémák. Egy hétre rá azt láttam, hogy a kiságyában rángógörcsszerűséget kapott, habzott a szája is. Megijedtem, a bátyámmal gyorsan elvittük a gyermekrendelőbe. Ott mentőt hívtak, de én annyira szorítottam őt, hogy alig bírták elvenni tőlem. Rohamkocsi vitte a kórházba. Megvizsgálták, azt mondták, lázgörcs. Két hétig ott volt, de csak torokgyulladással kezelték. Hazaengedték, aztán eltelt fél év, és megint jött a görcs. Pici hőemelkedés, és már remegett a kis keze, lába. Megint kórház. Ez hétéves koráig félévenként ismétlődött meg. A kórházi jelentés szerint az oltás utóhatása volt a lázgörcs.
A férjem közben elhagyott minket, azt mondta, neki beteg gyerek nem kell.
A jó és szép lakásunkból nekem kellett elköltözni, csak olyan otthont találtam, ahol még a víz sem volt bent.”
Piroska néni teljesen magára maradt.
Hatra járt dolgozni, nem volt könnyű megoldania reggelenként, hogy fia bölcsődébe, óvodába, majd iskolába menjen. A nagymama sem tudott segíteni, ő Szabolcsban élt és dolgozott. „Amikor jött az iskola, az orvosok azt mondták, mentálisan nem az életkorának megfelelően fejlődött Attila, a rohamok miatt sérült az érzék- és értékítélete, ezért gyógypedagógiai iskolát javasoltak. A fiam kitűnő eredménnyel végzett, szakmát tanult. Műkőkészítő lett, Pilisszentivánon egy épületszobrász- és kőfaragóipari vállalatnál. Ő csinálta a Hősök terén azokat a kis tipegőket.”
Vállalati busszal vitték Budapestről a munkásokat a vidéki munkahelyre, Piroska néniék a felszállóhelyhez közel költöztek, hogy Attilának ne kelljen hajnalban kelnie. Aztán az üzemorvos egyszer csak azt mondta, nem javasolja tovább ezt a munkát Attilának, mert túl nagy a fizikai teher – meséli az édesanya. A fiú nem is ebédelt, hogy időre meglegyen a napi feladatokkal. Egész nap éhezett. Amikor indultak haza a dolgozók a busszal, nem győzték várni, hogy ő lezuhanyozzon. Nem volt olyan gyors, mint a többiek. Egyszer-kétszer még bevárták, de aztán otthagyták. Ő meg elindult gyalog, vagy, ha jött éppen távolsági busz, akkor felszállt arra – csuklik el a hangja.
Fokozatos leépülés
Attilát 1989-ben leszázalékolták. Sokat volt otthon, unatkozott. Aztán – ahogy édesanyja fogalmazott – rájött, hogy el lehet kóborolni. Párkapcsolatra vágyott, egy kétszobás panellakást is kapott Piroska nénitől, az örökségből és egy végkielégítésből futotta rá. Ám Attila mentális állapota folyamatosan romlott, az önálló életre egyre kevésbé volt alkalmas. „Volt, hogy elesett, meg kellett operálni a lábát. Aztán megverték, megrugdalták az utcán, de úgy, hogy eldeformálódott az arca. A neurológián kezelték, az idegsebészeten kétszer is megfúrták az agyát. Azt mondták, nem fognak semmihez hozzáérni, műtét után mégis mozgássérült lett, már nem tudott kijönni a saját lábán. Itthon, amikor dühös volt rám, kidobált mindent a szekrényből. Hívtam a mentőket, kijött két rendőr is. Elvitték a kórházba, azt mondták, hogy egyre rosszabb lesz, nem fogom bírni, keressek egy bentlakásos intézményt. Attilát értelmi fogyatékossá, mentálisan sérültté nyilvánították.”
Budapesten akkor, 2008-ban nem volt szabad hely egyik intézetben sem, az édesanya végül rátalált arra a vidéki szociális otthonra, ahol a fia jelenleg is él. Azt mondja, Attila szeret ott lenni, jól bánnak vele, de nem csinál semmit. „Ül. Egész nap csak ül. Kisgatyában 45 kiló, két foga van, csak pépeset bír enni, és nagyon nehezen jár. Én már nem tudom őt hazahozni, de nagyon szeretném, sőt, ha kell, könyörgöm is, hogy ide, Budapestre költözhessen, hogy bármikor meglátogathassam. Ő a gyerekem, és neki én vagyok az édesanyja. Ketten vagyunk egymásnak, de elszakítva egymástól. 82 éves vagyok. Nincs időm arra, hogy még éveket várjak.”
Hosszú a várólista, kevés a hely
Piroska néni a Sztehlo Gábor Evangélikus Szeretetszolgálatnál szeretné elhelyezni a fiát. Az intézményt most Buda Annamária vezeti, aki azt mondta megkeresésünkre, megérti az édesanya helyzetét, és ahogy erről levélben és személyesen is tájékoztatta, kérelme várólistán van. Személyesen is járt az idős asszonynál, hogy beszélgessenek a körülményeiről. Az előgondozást is elvégezték abban az intézményben, ahol jelenleg él Attila. A kérelem folyamata a magyar szociális rendszerben így működik – mondta. „Végigjártunk mindent, amit a hatályos jogszabályok előírnak, de csak annyi embert fogadhatunk, amennyit a működési engedélyünk lehetővé tesz. A törvény világosan szabályozza azt is, hogy a normatívával rendelkező férőhelyeket hogyan és kik, milyen jogosultságokkal foglalhatják el.”
Az intézmény 19 telephellyel és többféle szolgáltatással működik. „Attila fogyatékos ápoló-gondozó férőhelyre kerülhet. Évekkel ezelőtt már érdeklődött a család az intézményi elhelyezés iránt, akkor a legnagyobb jóhiszeműséggel fogalmazódott meg a válasz részünkről, hogy ez majd megvalósulhat. Ez így is lesz, ha a várólistán előtte lévő embereket is el tudtuk helyezni, jelenleg 37-en várakoznak. Az édesanya mindig kérdezi tőlem, hogy mikor jöhet Attila. Erre nem tudok konkrét ígéretet tenni. Itt emberéletekről van szó. Ez nem olyan, mint egy szanatórium vagy egy kórház, ahol lehet tudni, hogy három hónap múlva meggyógyul a beteg, és kikerül az intézményből.” Buda Annamária úgy fogalmazott: a jogviszony jellemzően akkor ér véget, ha valaki „előre megy”.
