MSZP elnököm újévi üzenetében arról értekezik, hogy a magyarság összetartozik, és akkor is vannak feladataink, ha az elszakított országrészekben élnek azok a magyarok. “A Magyar Szocialista Párt elnökeként dolgom, hogy meghallgassam, megvédjem és képviseljem a magyarokat, akiknek a jogait korlátozza a hatalom. Éljenek akár itthon, akár más fennhatóság alatt. Az elszakított országrészek lakóinak kisebbségi jogait közösen kell védelmeznünk. Mi, magyar szocialisták nemzeti konszenzust szeretnénk minden döntésben, amivel a határon túli, magyarul beszélő-érző embereket segítjük. Patrióta politikát képviselünk.” “Azt keressük mindig először, aki azon a nyelven beszél, úgy főz, mulat, gyászol, káromkodik, mint mi – akivel értjük egymás gondolatait.”
Elnököm ezzel az erőteljes, életközeli szöveggel kiterjeszti a patrióta gondolatot a velünk, magyarokkal együtt élő, “együtt főző, mulató, gyászoló” népekre, “akivel értjük egymás gondolatait”. Káromkodás ügyben is kétségkívül valódi a közösség a közös történelmet megélő népekkel. És a színes, népies indulatbeszéden túl a dalok, a táncok, a szívből fakadó mesék, egymásnak átadott történetek szövik a közös múltat, az együtt létezést. Hosszú a közös történelem, benne a magyarság számára nehéz évszázadok, az elvesztett háborúk, súlyos vereségek…
Az itt élő, velünk élő népek és nemzetek számára is nehéz történetek ezek. Ivo Andric, a Nobel-díjas író és Ivo Sanader, a Horvát Köztársaság miniszterelnöke a nemrég volt Jugoszlávia erős valósága miatt egy körbe gondolható, de ugyanezért határozottan külön lapra tartoznak. Lényeges az is, hogy a nagy író eredendően Bosznia-Hercegovina szülötte. Emlékszem, amikor Ivo Sanader miniszterelnök úrral álltunk a Parlament kupolatermében a magyar korona, közös történelmi emlékünk előtt: láttam rajta, hogy tényleg az övé, amit lát.
Akkor a Magyar-Horvát Interparlamentáris Unió elnökeként voltam ott. Bunyevác származású magyarként, innen nézve eléggé horvátnak számítok. Anyám gyönyörű imakönyve horvátul van, őrzöm, de nem olvasom. Annyira már nem bírom a nyelvet: harmadik generációs, teljesen asszimilálódott magyar vagyok. Olyannyira, hogy nekem nincs is más identitásom. A magyar nézetű történelmet ismerem én is, mint Komjáthi elnök úr.
Mégis, talán van a gondolkodásunkban valamennyi eltérés. Nekem nem esik nehezemre az Osztrák-Magyar Monarchiára mint valaha létezett valóságra tekinteni. Amint az is adott, hogy Ivo Andric osztrák-magyar állampolgárnak született. Persze, ha olvasom, akkor inkább a török birodalom nyelvi hatásait érzem rajta.
Lehet úgy is vélekedni, az is hibátlan logika, hogy nem elszakadt országrészek vannak, hanem szétszakadt országról van szó. Szlovákiában is létezik olyan irányzat - még politikai is -, amely szerint Szlovákia és Magyarország története hosszútávon közös volt. Hiszen az volt. Nemcsak a sűrűn magyarlakta országrészek alkották Magyarországot, hanem a többségében más anyanyelvű honfitársaink lakta területek is. Hazánk történelme során, Trianon előtt Magyarország lakossága többségében nem magyar ajkú volt.
A magam részéről keveslem az etnikumra alapozott magyarság gondolatát. Például a vajdasági Regőcén élő rokonaim, akik a magyar határtól kettő kilométerre laknak, nem biztos, hogy kapnának magyar állampolgárságot, ha ilyesmi eszünkbe jutna, mert ők bunyevácok. Az Szerbiában elfogadott, létező nemzetiség. Amint az is nagyon magyar, hogy Petőfi Sándor hat (!) keresztszülője közül mindenki beszélt szlovákul és csak egy tudott magyarul. A kétszáz éve született költő szülőháza mögött laktunk Kiskőrösön, ahol volt szerencsém negyedik gyerekként magyar családban, tótok közé megszületni.
Január elsején ünnepelhetjük az Újévet, Jézus körülmetélését, de Petőfi - idén kétszázadik - születésnapja is erre a napra esik. Erdélyi barátaim ilyenkor tüzet is raknak - a Hargitán. Van köztük örmény származású, magyar nyelvű, és sok magyar, aki alig beszél románul, sőt román is, aki könnyedén vált magyarra, ha csorbát választok az étteremben.
Belátható, értem, hogy pártom elnöke az itthon szokásos etnikai megközelítést alkalmazza, erről ír, meglehet, ezt is képviseli. Úgy érzem azonban, hogy a pozitív magyar-magyar összetartozás kimondása egyben a nemmagyar-magyar, sokszínű történelmi összetartozás tagadása. No jó, nem a tagadása, csak a valóság nem teljes felmutatása. Biztos vagyok benne, hogy elnököm számára ez a bővebb, befogadóbb, tágabb felelősséget felvállaló gondolat is elfogadható.
A horvát parlament, a Szábor elnöke, Luka Bebić fejtegette nekem, hogy a mai világ olyan, mint a szőlősgazda élete. A szőlőt, mint a feleséget állandóan gondozni, szeretni kell, hogy biztosan megmaradjon. Még akkor sem kizárt a szakítás. Az itt élő népek és nemzetek közössége, ami megfelel a Monarchiának, olyan, mint az olajliget: ha nem nézünk rá évtizedekig, akkor is terem. Az olajfákra, mint az anyai szeretetre mindig számítani lehet. Nem attól függ, hogy mit teszünk érte. A miénk.
A szomszédságunkban kávé szaküzlet nyílott. Saját pörkölőjük is van. Csodás kávékat lehet náluk kapni. Elég sok pénzért, kicsi zacskóban. Zomborból jöttek föl, terjeszkednek erre is a kávéjukkal. Sikeresek. Beszélgettem a tulajdonossal, említette, hogy Vajdaság egészen más, mint itt, Baján. Erre nyitottabbak az emberek a finomságokra, áldoznak rájuk. Érdekes volt látni az arcát, a meghökkenését, amikor megemlítettem neki, hogy ez is Vajdaság, Baja is egy vajdasági város.
Az ellenben igaz, hogy nagyon más, és kifejezetten, karakteresen magyar. Olyan igazi.