A háborús agresszor Oroszországgal szembeni szankciók egyelőre úgy kerülgetik az atomerőművi fűtőanyagot, mint a forró kását. Nem véletlenül: alig van olyan, nukleáris iparral rendelkező országa a világnak, ahol ne támaszkodnának valamilyen mértékben az elérhető legjobb minőséget adó, Kazahsztánban bányászott és Oroszországban feldolgozott uránra. Aki azonban ebből a tényből azt a következtetést vonná le, hogy a tervezett paksi bővítést nem érinti a szankciórendszer, az alighanem fájdalmasan téved. Két ponton ugyanis deklaráltan érinti: az egyik a finanszírozás, a másik a beszállítói közreműködés.
Kezdjük a pénzügyekkel, azokat talán egyszerűbb áttekinteni. Az építéshez, illetve annak előkészületeihez a beruházási hitelt folyósító Vnyesekonombank szankciós tiltólistán van – az Orbán-kormánynak immár közel egy éve nincs valid válasza arra a kérdésre, hogy ilyen körülmények között miből fog évente százmilliárdos nagyságrendben a projektre költeni. Az építkezés még el sem indult, de Paks2 az utóbbi esztendőkben így is elkérte a maga évi 80-100 milliárdját, ha pedig esetleg tényleg történik valami a megvalósítás érdekében, az összeg évi 4-500 milliárdra is felkúszhat, a magyar állam pedig pillanatnyilag nincs abban a helyzetben, hogy ezt a summát (vagy jóval többet, ha egyszer majd reálisan szembe kell nézni azzal, mennyit drágultak 2014 óta az építési munkák, az építőanyagok, a gépek és berendezések) a nemzetközi pénzpiacról tudja biztosítani. Egyszóval nem tudni, honnan jön majd a pénz – és lehetséges, hogy ez még csak a kisebbik gond.
A másik (a nagyobbik?) ugyanis az, hogy a szankciók kicsorbították Orbánék csodafegyverét. Eddig jobbára azzal a taktikával védték ki a nemzetközi bírálatokat, hogy alvállalkozóként bevették az üzletbe az amerikaiakat (General Electric), a németeket (Siemens) és a franciákat (Areva). Az elgondolás, ahogy például a tender mellőzésének és az állami támogatásból történő finanszírozásnak a máig ismeretlen indoklású uniós jóváhagyásakor kiderült, működött is, de a múlt idő használata 2022 márciusa óta több mint indokolt: a szankciók betűje és szelleme miatt nyugati cég ma egyszerűen nem mer a Roszatom mint fővállalkozó ernyője alatt alvállalkozóként szerepet vállalni egy európai atomerőmű-építésben.
Hogy az orosz energiapórázról épp leválni próbáló Európában egyébként mennyire vállalható (praktikus és morális értelemben) azzal a Roszatommal boltolni, amelynek atomtölteteit Putyin közben a világ nagyobbik felének zsarolására használja, az már tényleg csak a ráadás, ilyesmivel a mi kereszténydemokratáink – szemben mondjuk az ottani erőműépítést passzoló finnekkel - nem bajlódnak. Az viszont, hogy a hazai atomszcénában (a felügyelő hatóságtól a meglévő paksi erőműig és a miniszteriális szintig) újabban a racionális mértékűnél jóval sűrűbben cserélődnek a szereplők, azt jelzi: a hatalmi elit megpróbálja ugyan a lehető legtöbb gazdasági és politikai hasznot kihozni a helyzetből, ez azonban mostanában láthatóan nem sokkal több a semminél.