A nagyanyám szobája büdös. Ez tény. Apám is így gondolja, anyám is így gondolja, még a húgom is így gondolja, pedig ő még csak egyszer járt ott, ráadásul alig négyéves. A nagyanyám szobája büdös, és valójában a mi házunk padlása. Amikor nagyapám meghalt, nagyanyám eladta a lakásukat, és hozzánk költözött. Választhatott, hogy a pincében vagy a padláson szeretne lakni. A padlást választotta, pedig fölfelé nehezebben megy, mint lefelé. Azt mondta, a pince túl hideg lenne. Apám megnyugtatta, hogy a pincében is van fűtés, ugyanolyan, mint az egész házban. A nagyanyám erre azt válaszolta, hogy ő inkább a mennyhez szeretne közelebb lenni, nem a pokolhoz. A padlás a menny, a pince a pokol. De a pince tágasabb, nagyobb a belmagasság. A padlás szűkös, alig lehet ott elférni. Nekem le kell hajolnom, különben beverem a fejem a gerendákba. De a nagyanyám kicsi asszony, és nincs is sok cucca. Néhány ruha, pár könyv, fényképalbumok, ilyesmi. Fogalmam sincs, hogy pontosan milyen dolgai vannak a nagyanyámnak. Egy éve lakik nálunk, és én csak háromszor jártam a szobájában, a padláson. Először, amikor beköltözött. Segítettem felvinni a dobozait. Öt volt összesen, nem is kellett volna segítenem. Aztán karácsonykor, amikor mesélni akart. Illatos gyertya égett az ágya mellett, de még így is büdös volt. Legutoljára pedig pár hete mentem fel hozzá, amikor azt hallottam, hogy kiabál. Egy sámlin térdelt, kifelé bámult az ablakon. Nem volt rajta ruha, de a testét fekete festékkel vonta be. Így kiabált. Vagy talán énekelt, nem tudom. Benéztem hozzá, megláttam őt, megéreztem a szagot, és gyorsan visszamásztam a létrán. Miért kéne nekem a nagyanyámat így látnom?
Kereken hatvan évig voltak házasok a nagyapámmal. Plusz egy nap. A nagyapám a hatvanadik házassági évfordulójuk másnapján halt meg. Megakadt a torkán egy szálka. A szálka, és a hal, amiben a szálka volt, az előző napi ünnepségről maradt. Nagy ünnepséget tartottak. Apám kibérelte a művelődési házat. Szerintem ki sem kellett volna bérelni, elég lett volna, ha csak úgy beállítunk. Senki nem jár oda. De apám kibérelte, fizetett érte, ő vette a kajákat is. Többek között a halat. Amiben a szálka volt, ami másnap végzett a nagyapámmal. Én nem szeretem a halat, nem ettem belőle, azt se tudom, milyen fajta lehetett.
Nagyjából hétéves lehettem, amikor a nagyapám elvitt horgászni. Pecázni. Így kell mondani. A horgászok profik, a pecások csak lóbálják a botot, és várnak. Ezt mondta a nagyapám. Már hajnalban kint voltunk a tónál, aztán órákon keresztül lóbáltunk. Nem tetszett a hajnali kelés, nem tetszett a lóbálás sem. De legalább együtt voltam a nagyapámmal. Beszélgettünk. Vagyis főleg ő beszélt, én meg hallgattam. Sokat beszélt a nagyanyámról, a nagyanyám szüleiről, akiket én már nem ismerhettem. Azt mondta, hogy szörnyű emberek voltak. Elmesélt egy történetet, mikor a nagyanyám apja, az én dédnagyapám kikötözte a lányát egy fához, mert az hazudott neki. Azt már nem tudta felidézni a nagyapám, hogy mi volt ez a hazugság, nem is ez volt a lényeg. Nem a bűn, hanem a büntetés számított. Nagyanyám reggeltől estig egy fához kötözve térdepelt, a dédnagyapám a verandáról figyelte, és még biztatta is az arra járó gyerekeket, hogy köpjék le, üssék meg a lányát. Nem értettem, hogy miért meséli el ezt a történetet a nagyapám. Ma sem értem. Megijesztett, felzaklatott ez a sztori. Nem mondanám, hogy onnantól kezdve másképp néztem a nagyanyámra, hiszen csak egy gyerek voltam, fel sem fogtam a dolgot, de kialakult bennem valamiféle sajnálat iránta. Vagy szánalom, nem is tudom. Továbbra is felnőttként tekintettem rá, olyan emberre, akinek rólam kell gondoskodnia, de közben láttam benne a gyereket, aki egy fához kötözve szenved. Furcsa, kellemetlen érzés volt, ami soha nem múlt el. Még ma is így nézek a nagyanyámra.
Amikor nagyapám meghalt, a nagyanyám egyáltalán nem sírt. Apám sírt, én is sírtam. Még a húgom is sírt, pedig ő biztos, hogy nem értett semmit az egészből. Anyám csak azért nem sírt, mert nem volt rá ideje. Ő intézte a temetést, a költözést, mindent. De azt hiszem, nem is szerette annyira nagyapámat, hogy megsirassa. Viszont nagyanyám reakcióján csodálkoztam. A nagyapám meghalt, és ő másnap, tehát az évfordulójuk után két nappal kijelentette, hogy eladja a lakásukat, és hozzánk fog költözni. Senki nem ajánlotta fel neki, egyszerűen eldöntötte, hogy így lesz, és így is lett. A nagyanyám erős asszony. Erős, határozott és egészen picike. Nálam három fejjel alacsonyabb. Ha halkan beszél, akkor meg sem hallom, amit mond, le kell hajolnom hozzá. Mint a padláson, ahol beverem a fejem a gerendákba.
Három hónapja halt meg a nagyapám, amikor először felhívott a szobájába, a padlásra. Karácsony volt, szenteste. Lent, a nappaliban ünnepeltünk. Ajándékozás, vacsora, Beszélgetés, nosztalgiázás. A szokásos. Tíz óra lehetett, apám már lefeküdt, mert túl sok bort ivott. A nagyanyám megkért, hogy menjek fel vele a szobájába, mert mesélni akar valamit. Nevettem, és azt mondtam, hogy tizenhét éves vagyok, már nincs szükségem esti mesére az elalváshoz. Bennem is volt pár pohár bor, a szüleim ünnepnapokon megengedték, hogy igyak egy kicsit. De a nagyanyám hajthatatlan volt. És komoly. Be voltam csípve, de hamar észrevettem, hogy ő ezt most nagyon komolyan gondolja. Nem akartam megsérteni, szóval belementem. Követtem őt a padlásra.
Úgy emlékszem, hogy már égett az az illatos gyertya az éjjeliszekrényen, amikor felértünk, de fogalmam sincs, hogy mikor gyújthatta meg. Ennek ellenére büdös volt. A nagyanyám leült az ablak elé, a sámlira, és azt kérte, hogy én helyezkedjek el a padlón előtte. Szőnyeg nélküli, kényelmetlen hajópadló. Akkor csináltattuk, amikor beköltözött, mert előtte csak csiszolatlan deszkák voltak ott. Így sem lett sokkal jobb, de mindegy, nem azért készült, hogy ott ücsörögjünk. Elhelyezkedtünk, és nagyanyám mesélni kezdett.
A mese egy lányról szólt, aki elveszítette a képzeletbeli barátját, Gordont. Ez a Gordon ott volt a lánnyal egész gyerekkorában. Átsegítette őt a nehéz időkön. Mert gyakoriak voltak ezek a nehéz idők. A kislányt sokszor bántotta az apukája, de ilyenkor mindig feltűnt Gordon, és valahogy eltüntette a gonosz apát. A lányt az iskolában is bántották. Később a munkahelyén is. De Gordon mindig jött, és segített. Aztán a lány férjhez ment, és Gordon, a képzeletbeli barát eltűnt. Mintha soha nem is lett volna. És a lány magára maradt. Persze lett egy férje, aztán született egy gyereke, majd jöttek az unokák, de a lány mindvégig magányosnak érezte magát. Gordon nélkül semmi nem volt már ugyanaz.
Nagyanyám azzal zárta a mesét, hogy a lány végül rájött, hogyan szerezheti vissza Gordont. És ezzel minden meg is van oldva, jó éjszakát. Emlékszem, aznap éjjel zaklatottan, álmatlanul forgolódtam. Ki a franc lehet ez a Gordon? Pár nappal később rákérdeztem a nagyanyámnál, kíváncsi voltam, hogy pontosan miről vagy kiről szólt ez a mese. A nagyanyám csak mosolygott. Beleharapott a pirítósba, a kenyér hangosan ropogott a műfogai alatt, és csak mosolygott. Megborzolta a hajamat, és azt mondta, ideje indulni az iskolába.
Anyám mindig azt mondja az apámnak, hogy a nagyanyám bolond. Ezt onnan tudom, mert esténként hallgatózom. A szüleim a konyhában beszélgetnek, én meg fentről, a lépcsőfordulóból figyelek. Anyám azt mondja, hogy a nagyanyám bolond, és inkább valamilyen speciális helyen, valamiféle kórházban lenne a helye. Apám meg csak hümmög. Látom magam előtt, ahogy ül az asztalnál, forgatja a cigit az ujjai között, lesütött szemmel bólogat és hümmög. De nem mond semmit. Nem tud, nem akar, nem mer véleményt formálni. Apám gyenge ember, egyáltalán nem olyan, mint az anyja, a nagyanyám. Apám képtelen dönteni, anyám pedig van annyira jó ember, hogy nem akar helyette. Ezért újra és újra megkérdezi. Az anyád bolond, nem lenne jobb helye egy intézetben? Apám beleszív a cigibe, a füstöt az asztal alá fújja, és ingatja a fejét. Nincs válasz, nincs megoldás. A bolond nagyanyám itt lakik velünk a padláson, ahol baromi büdös van.
Tegnap a nagyanyám benyitott a szobámba. Nagyjából két hét telt el, miután láttam őt meztelenül, fekete festékkel bekenve a padláson ordibálni. Az ágyamon feküdtem, olvastam, a nagyanyám meg kopogás nélkül berontott hozzám. Leült az ágyam szélére, és azt mondta, hogy ne aggódjak, hamarosan elköltözik. Szóhoz sem jutottam, csak leraktam a könyvemet, és felültem az ágyon. A nagyanyám lelkes volt, energikus, mintha húsz-harminc évvel fiatalabb lenne. Azt mondta, hogy hamarosan eljön érte valaki, elviszi erről a helyről, kiszabadítja őt a padlásról. Talán a herceg szót is említette, de ebben nem vagyok biztos. Én azt feleltem, hogy örülök, mármint örülök, ha ő ettől boldog, de egyáltalán nem zavar minket, ezért nem kéne belevágnia valami ismeretlenbe. Azt mondta, hogy szó sincs ismeretlenről. Egy régi barátja fog eljönni érte. Valaki, akit már nagyon régóta nem látott. Ekkor már kezdett összeállni a kép, ezért finoman rákérdeztem, hogy mi a neve ennek a régi barátnak. A nagyanyám nevetett, legyintett, és azt válaszolta, hogy erre még ráérünk. Aztán felpattant, és kisietett a szobámból. Pár perccel később meghallottam, hogy zenét hallgat a padláson.
Már apámék is tudják. Már mindenki tudja, még a húgom is, pedig neki végképp nincs fogalma a világról. De ma este átjön hozzánk nagyanyám udvarlója, megmentője, a titokzatos férfi, akivel valahogy felvette a kapcsolatot úgy, hogy egy év alatt egy percre sem mozdult ki a házból. A padlásról sem nagyon. Kíváncsi vagyok. Bár ezek után, azt hiszem, nem kell külön kifejtenem, hogy miféle látogatóra számítok. De vajon mit fog szólni hozzá a húgom? Mi történik, ha ezek a lények találkoznak?
