Erdős Péter, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat popmenedzsere azzal zárta az 1979 januárjában a Magyar Ifjúság című hetilapnak adott interjúját: „Ígérem, hogy három éven belül világsztárunk lesz.” Nyilván abban a Neotonban reménykedett, amelynek énekesnőjéhez nem elsősorban zenei jellegű kapcsolat fűzte. De 1981-ben a jogos visszakérdezésre, hogy van-e vajon világsztárunk, be kellett ismernie: „Nincs.”
Viszont 1982-ben Pete Wingfieldnek, az EMI angol lemeztársaság producerének irányításával készült el a Locomotiv GT tizedik – valójában kilencedik, rosszul számozott – stúdióalbuma, amely december elején jelent meg itthon, és már a hónap huszadik napjáig 56 ezer példány kelt el belőle. Negyven éve, 1983 januárjában az A oldal első száma, a Zenevonat állt a Magyar Ifjúság slágerlistájának élén; az Ifjúsági Magazinban még augusztusban is vezetett.
De nem mindenkinek tetszett a korong. A Magyar Hírlap szigorú kritikusa azt írta: „A most megjelent Locomotiv X. című album nem sokat jelent az együttes pályafutásában, inkább csak pótkötete az 1980 karácsonyára kiadott dupla albumnak. Hiányoznak róla a zenekart annyira jellemző új ötletek, könnyen tetten érhető a kifáradás.”
Azért Nagy-Britanniában kislemezen megjelent a Holnap és A síneken című szám angol nyelvű változata – az előbbi zeneszerzője Wingfield volt –, hogy előkészítse az LGT szigetországi turnéját. A zenekar huszonnégy koncertet adott, többségében a 10cc zenekar társaságában, kétszer a híres londoni Hammersmith Odeonban is fellépett. A tíz köbcentiseket Jonathan King producer „a földkerekség legjobb zenekarának” nevezte, ami nagyjából annyira volt hiteles, mint Erdős jóslata a magyar világsztárról.
A „Loksi” turnéját a Morning Star így kommentálta: „Az LGT koncertkörútját rosszul időzítették, s ha a zenekarnak nem sikerül igazi slágerszámmal előrukkolnia, akkor hosszú időbe telhet, amíg ismét felléphet Angliában.”
De itthon szinte versenytárs nélkül aratott a zenekar, magam is ott tolongtam szinte minden bulin a Kertészeti Egyetem Klubjában, röviden a KEK-en. Turbók János, az ottani főszervező így kommentálta a Locomotiv 1982. decemberi lemezbemutató koncertjét négy ráadással, félórás további – eredménytelen – tüntetéssel az ötödikért: „Ilyen siker még nem volt a klub tízéves történetében.”
Apropó, tíz év! Az együttes 1973 után 1983-ban is bevette a Vígszínházat. Annak idején a körúti teátrumban mutatták be a Déry Tibor kisregényéből készült Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicalt, amelynek betétszámait a Presser Gábor–Adamis Anna szerzőpáros írta, a dalokat pedig eleinte az LGT játszotta-kísérte a tizenharmadik kerületi intézményben. Tíz esztendővel később, nyolcvanhárom januárjában két koncertet adott a Vígben a Locomotiv, majd szeptember 15. és 22. között egy héten át – kilenc előadáson – kizárólag az LGT volt a színlapon és műsoron.
Akkor jegyezte meg az Élet és Irodalom: „A Vígszínház Csehov és Feydeau között helyet adott a subi-dubinak.”
Jól tette. A sorozat összes, 40 és 120 forint között kínált jegye (9918 tikett) két nap alatt elővételben elkelt. Feydeaunál maradva: a Zenevonat legalább annyira mászott a fülbe, mint a bolha. Bár a legdrágább belépővel a legelső sorokban meg lehetett süketülni...
Akkoriban írták: „Az LGT úgy játszik a hangszerekkel és a vokállal, akár egy bő szókincsű író a szavakkal, ilyen jellegű szellemes, furfangos fölényt nem hallani más magyar együttestől. Ez a kvartett érett, megérett a világsikerre.”
Arra kivételesen nem.
Viszont nem is próbálta megmagyarázni, miért nem lett világszám. A szövegíró Dusán Sztevanovity 1983-ban így nyilatkozott: „Nincs szomorúbb, mint amikor nagy ideológiákat, hőstetteket próbálnak belemagyarázni a műfajba.”
Állítása negyven évvel később, 2023 Magyarországán érvényét vesztette, manapság tele van a rockszínpad egykori vitéz ellenállóval. Már ha az állítólagos hajdani csapásmérők csinos kis milliókért nem pusztán nyelvcsapásokat mérnek.