Az előttünk álló évben tömegeket fog fenyegetni az elszegényedés – Interjú Filippov Gáborral

Az elmúlt harminc évben megtanulhattuk, hogy a központilag, „felülről” vezényelt reform ritkán hoz tartós eredményeket – mondja lapunknak Filippov Gábor történész, politológus, az Egyensúly Intézet kutatási igazgatója. A többi között egy népegészségügyi tao-program bevezetését javasolják.

Intézete csaknem egy éve mutatta be a népegészségügyi szakpolitikai javaslataikat. Eljutottak vele a döntéshozókig? Látja az eredményét?

Minden lehetséges csatornán keressük a döntéshozókat, bemutatjuk nekik az Egyensúly Intézet anyagait, és próbáljuk meggyőzni őket, hogy ez a helyes út. A népegészségügyi javaslatainknak is ez a sorsuk: rengeteg politikai és gazdasági döntéshozót felkerestünk velük, miközben persze a nyilvánosságban is igyekszünk napirenden tartani, hogy a prevenció, a népegészségügyi beavatkozások legalább annyira fontosak, mint az ellátórendszer működtetése.

A népegészségügyi javaslataikból emeltek be már valamit a törvénytervezetek közé?

Szeretném azt mondani, hogy igen, de a jelenlegi válságos helyzet nyilvánvalóan nem a hosszú távú, átfogó koncepcióváltásoknak kedvez, hanem a rövid távú tűzoltásnak. Ugyanakkor pont az efféle válságok mutatják meg, hogy milyen sokat tud ártani, ha a kegyelmi időszakokat, a konjunktúrákat nem használjuk ki. Jól működő népegészségügyi rendszer mellett a COVID-időszak nem tudott volna ekkora pusztítást végezni Magyarországon, ma pedig az ellátórendszer túlterheltsége és az ezzel is összefüggő szakemberhiány sem helyezné ennyire szűk kényszerpályára a rendszer alakítóit. Mindenesetre az egészségügyért felelős államtitkár bizottsági meghallgatásán kérdésekre válaszolva olyan víziót vázolt fel, amely nem áll messze az Egyensúly Intézet által felvázolt jövőképtől – más kérdés, hogy a gyakorlatban ennek megvalósításához a mostani helyzetben mekkora a mozgástere. Ugyanakkor az üzleti élet szereplői, a nagy munkaadók körében nagyon kedvező volt a javaslatcsomagunk fogadtatása – és ők saját erőből is nagyon sokat tehetnek a munkavállalók egészségéért.

Tud erre mondani gyakorlatban működő példákat? Mely munkaadók hajlamosabbak erre?

Rengeteg munkaadóval egyeztettünk, és nagy számban láttunk jó példákat. Van olyan élelmiszer-kereskedelmi lánc, amely az állammal együttműködve, saját egészségprogram keretében ösztönzi egészséges iskolai uzsonna készítésére a szülőket, amihez táplálkozás-egészségügyi segítséget is biztosít, sőt nyereményekkel ösztönzi a részvételt. Több munkaadó saját forrásból rendszeresen bérel mobil szűrőbuszokat a munkavállalóinak, és olyat is hallottunk, hogy saját konditerem felszerelésével ösztönzik testmozgásra őket. Egyszerűen azért, mert felismerték, hogy nekik is érdekükben áll, hogy a dolgozóik egészségesebbek legyenek, hogy kevesebbet kelljen táppénzre menniük – és ez többnyire gyorsan meg is térül nekik. Mivel az ilyen programok sokszor jelentős ráfordítást igényelnek, ez ma elsősorban a tőkeerősebb multik körében jellemző, ugyanakkor közepes méretű hazai építési vállalkozásnál is láttunk olyat, hogy meghatározott összegű fizetésemelés garantálásával ösztönzik a dohányzásról való leszokást a munkatársak körében, vagy hogy plusz szabadnappal díjazzák a rendszeres véradást. Fontos lenne ugyanakkor, hogy az állam is segítse az ilyen programokat, már csak azért is, mert ezzel az állami ellátórendszert is tehermentesítik. Ezért javasoljuk például egy népegészségügyi „TAO-program” bevezetését, vagyis hogy a meghatározott kritériumoknak megfelelő munkahelyi egészségprogramok költségeit a munkaadó leírhassa az adójából.

Futunk bele egy gazdasági-társadalmi válságba, miközben a népegészségügyi mutatók javításához mégiscsak szükség lenne valamiféle jólétre, ösztönzésre használható forrásokra. Mi következhet ebből – csakis a végletes romlás, vagy népegészségügyi nyereséggel is kijöhetünk a válságból?

Az Egyensúly Intézet nemrég felmérést végzett arról, hogy saját megítélésük szerint milyen mértékben fenyegeti az emberek megélhetését a jelenlegi válság, és az eredmények nem adnak okot optimizmusra: az előttünk álló évben tömegeket fog fenyegetni az elszegényedés. Az emberek jelentős része nemcsak a fűtésszámla kifizetésekor küzd komoly nehézségekkel, de a megfelelő táplálkozás finanszírozása terén is. És akkor nem beszéltünk a válsághelyzetből eredő folyamatos stresszről, a munkahelyvesztés veszélyével vagy a munkanélkülivé válással járó mentális terhelésről, ami mind meg fog mutatkozni az egészségügyi kockázatok súlyosbodásán. És igen, a népegészségügyi rendszer modernizálásához is pénz kell, abban pedig most az állam sem fog úgy dúskálni, mint az elmúlt évtized konjunktúrájában. Ha valami jót is magunkkal vihetünk a most következő nehéz időszakból, az az lesz, ha megtanuljuk, hogy a halogatás ideje lejárt – a cselekvéssel bűn lenne megvárnunk a következő válságot.

Ez a tanulság, de ki fog cselekedni? Akik eddig nem cselekedtek, azok milyen érdek, tapasztalat, motiváció alapján fognak másként reagálni?

A döntés és a változások végrehajtása nyilván a mindenkori parlamenti többség feladata, és itt nem látok harmadik lehetőséget a „bölcs megvilágosodás” és a „nekünk Mohács kell” forgatókönyvek mellett. Tehát vagy felismerjük a hosszú távú érdekeinket, és úgy döntünk, hogy változtatunk, vagy megvárjuk, amíg a gödör mélyére jutunk, és akkor kényszerből, de cselekszünk.

Azt látjuk, hogy a kormány viszonylag dinamikusan nyúl bele az ellátórendszer működésébe, ám maximálisan titkolva, hogy éppen mire készül. Olykor aztán váratlanul, a függöny mögül előugorva tárják a közönség elé, hogy éppen honlaptól mi következik. Ön szerint működképes-e ez a modell?

Tartom, hogy a mostani folyamat nem az átfogó szemléletváltásról, hanem elsősorban a tűzoltásról, a humán erőforrás optimalizálásáról és a rövid távú költségmegtakarítási lehetőségekről szól, lehetőleg minél korlátozottabb társadalmi konfliktusok mellett. Ebben a helyzetben egyik kormánynak sincs könnyű dolga Európában, sem politikai, sem szakpolitikai szempontból. De ettől még előbb-utóbb arra is választ kellene adni, hogy miképpen akarunk valóban javítani az európai összevetésben kiugróan rossz egészségmutatóinkon.

A jelen rendszerben miben látja azt az erőt, mechanizmust, amely megakadályozhatja, hogy a megcélzott költségmegtakarítás ne járjon az egészségügyi szolgáltatások leépítésével s a legkiszolgáltatottabb ügyfelek kiszorításával?

Tartok tőle, hogy erre nincs garancia, én legalábbis nem látom. Az EU-tagállamok átlagban a GDP-jük 8 százalékát költik az egészségügyre, nálunk ez a szám csak az utóbbi években kúszott valamivel 6 százalék fölé. Vagyis a magyar egészségügy EU-s összevetésben eleve forráshiányos, és a költségmegtakarítás legjobb esetben is csak a szinten tartást szolgálhatja. A WHO évek óta sürgeti, hogy az országok nagyobb arányban költsenek az egészségügyre, elsősorban a prevenció és az alapellátás fejlesztésére, már csak azért is, mert a túl későn felfedezett megbetegedésekből folyamatosan brutális mértékű plusz teher keletkezik – vagyis a szűkmarkúság egyben mindig pazarlás is.

Az ágazat átalakításakor milyen eljárás lenne jó a közjó maximalizálására?

Az egészségügy az egyik legkonfliktusosabb, számtalan ellentmondó érdekkel tarkított terület, amelyen nehéz nem azonnal méhkasba nyúlni. Cserébe egy átgondolt reform nem csupán költséges és kockázatos, de a megtérülés is csak hosszú távon mutatkozik, aminek a politikai gyümölcseit nem is feltétlenül az fogja learatni, aki elindította. Ráadásul mi, választók is megtanítottuk rá a döntéshozókat, hogy nehezen viseljük és nemigen honoráljuk a gyors és mélyreható változtatásokat. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy ha nem akarunk lecsúszni, nem spórolhatjuk meg a rendszer átalakítását – de ehhez mindenekelőtt pártokon átívelő konszenzusra lenne szükség a tekintetben, hogy Magyarországnak el kell kezdenie intenzíven befektetni az egyetlen természeti erőforrásába: az emberekbe.

Elvezethetnek-e ide a reformdiktátumok, vagy azok eleve magukba hordozzák a bukást?

Szerintem az elmúlt harminc év politikatörténetéből azt is megtanulhattuk, hogy a központilag, „felülről” vezényelt reform ritkán hoz tartós eredményeket. Ráadásul egy ilyen komplex területen tényleg csak akkor lehet változást elérni, ha legalább a célokat illetően a politikai oldalak között is van valamilyen minimális konszenzus. Meggyőződésem, hogy Magyarország helyzetéből adódóan az emberi erőforrások fejlesztésének mint stratégiai célnak (elsősorban a közoktatás és az egészségügy modernizációjának) olyan típusú „politikai védettséget” kellene élveznie, mint a kilencvenes években az ország nyugati integrációjának. A sikeres nemzetközi példák azt mutatják, hogy ez nemcsak elengedhetetlen, de lehetséges is.

Az átalakítás már zajlik, a pártok között lényegében háborús viszony van, mitől lenne itt konszenzus bármiben is?

A legelemibb érdekeink felismerésétől, attól, hogy belátjuk, senkinek nem érdeke, hogy a gyorsuló lecsúszást válasszuk. A huszadik század eleji Hollandia, a század közepi Svédország, később Finnország és Észtország példája azt bizonyítja, hogy igenis lehetségesek ilyen fordulatok, amikor egy politikai közösség vagy legalább a politikai elit felismeri, hogy szükség van minimális mértékű megegyezésre, a történelmünk új pályára állítására, és ebből hosszú távon mindenki profitál. Egyszerűen a politika számára is jobb egy felemelkedő országot kormányozni, mint válságból válságba sodródni, egyfolytában csak tűzoltással foglalkozni. Ez a felismerés és pláne a gyakorlatba ültetése persze nem automatizmus – de a mi munkánk épp arról szól, hogy a magunk eszközeivel minél többet megtegyünk a szemléletváltásért.