Mindig is irigyeltem azokat a népszabis kollégákat, akik külföldi tudósítóként dolgoztak. Ma már felfoghatatlan, de akkoriban a világ számos pontjáról küldték az írásaikat, észrevételeiket és napi tapasztalataikat, miközben ott éltek. Nem is kell hangsúlyoznom, hogy az életvitel szerinti ott tartózkodás mennyire más mint turistaként lekattantgatni a nevezetességeket. Ma a hírek észveszejtő sebességgel száguldanak, szinte valós időben követhetünk párizsi túszdrámát vagy szenegáli konfliktust. Mindent tudunk hát, naprakészek vagyunk tragédiában és örömben, nekem mégis az az érzésem, hogy vesztésre állunk. Mert a személyesség, ami a külföldi tudósításokban mindig ott volt, ezekből a tudósításokból, gyorsjelentésekből, rendre hiányzik. Nem egy magyar ember szemszögén keresztül látjuk, hanem egy egyre inkább uniformizálódó, már-már elgépiesedő nézőpontból „mesélnek” nekünk szikáran, tényszerűen, és egy kicsit mindig sterilen.
Pedig ezekben az időkben semmi sem jönne jobban, mint a személyes tapasztalat. Kedves kormányunk ugyanis arra az általános szorongásra alapoz, hogy szavazói többségének – főként a nyelvi és anyagi akadályok miatt – a bezártság és az elszigeteltség a legelemibb érzékelése a világ kapcsán. Ami többnyire a tévét, a négy falat és mániái tágas termeit jelenti. Ilyen közegben mindig könnyebb elhinni, hogy van egy nemzetközi mumus, amely a vesztünket akarja, de mi harcolunk ellene, s bizony ez a harc az egész bolygó szimpátiáját és elismerését bírja. Most épp Brüsszelnek hívják ezt a mumust, és ebben a zsigeri félelemben dolgozik mindazt, amit a tatárok, a törökök, a labancok és még ki tudja hány megszálló hagyott hátra, és amely tudás ott lappang a csontjainkban. Mi nagyobb hatalmakkal csak megjárhatjuk, súgja ez a rettegés, ezért is kell erős kezű vezető, aki dacol a történelem elemeivel, aki képes a sorsot a visszájára fordítani.
Ellenszer lenne, de költséges és fárasztó. Mert pénzt kell hozzá spórolni, és le kell győzni magunkban a külföld iránti bizalmatlanságot, az otthontalanság furcsa érzetét, ami viszont azonnal elpárolog, amint átlépjük a határt (mindenféle határunkat), és kiderül, hogy egy nagyobb univerzum lakói vagyunk. Utazásnak hívják ezt a csodát, ami a tágasság érzetével ajándékoz meg nap mint nap, és felvértez az ostoba egyszerűsítések és torzítások ellen. Olyan, mint a Holt költők társaságának híres zárójelenete, amikor felállunk a padra, hogy kicsit más szemszögből tekintsünk magunkra és a környezetünkre. Még akkor is felszabadít, ha olykor apró (vagy nagyobb) kellemetlenségekkel jár, rossz a szálloda, modortalan a taxis, de a világ hívó és befogadó szava átüt mindezeken.
Nincs jobb ellenszere a zsarnokságnak (helyezkedjen el bárhol a skálán), mint a köreink tudatos tágítása. Az új szempontok birtokbavétele. Az összehasonlításon alapuló tapasztalat. Tudják ezt a zsarnokok is, ezért zárják le legtöbbször a határt, hogy csak az ő szavuk maradjon a félelmeinkkel szemben.
Üssük fel hát ezt a világnak hívott regényt, mert csak így írhatjuk meg igazán a magunk bekezdését.