Mint a piranhák, úgy tombolnak a víz felszínén az afrikai harcsák az etetőanyagot észlelve, egyikük a nagy igyekezetben még ki is ugrik a tartályból, s csak hosszas kergetőzés után sikerül visszakényszeríteni társai közé. A mutatvány komoly tetszést arat, pedig a hangulatra addig sem lehetett panasz: a Mozgáskorlátozottak Somogy Megyei Egyesülete kaposvári akvapóniás és szociális központjában kifejezetten családias hangulatban dolgoznak a fogyatékkal élők.
– Jelenleg 42 sérült embernek tudunk munkát adni: különféle cégeknek végzünk összeszerelő munkákat, illetve az akvapóniás központban halat tenyésztünk és zöldségeket, illetve virágokat termesztünk – mondja Kanalics Péter, az Egyenesi úti telep vezetője. A 2015-ben megnyitott, a városi és környékbeli sérülteknek új távlatot nyitó központ foglalkoztatási vezetője, Takács Tímea hamarost az akvapónia rejtelmeibe is beavat: a halak és a növények egyetlen rendszerben fejlődnek, az előbbiek használt, ürülékükkel feldúsult vize egy csőrendszeren keresztül a talajmentes környezetben, agyaggranulátumon fejlődő növények alá kerül, ahol a megfelelően adagolt baktériumoknak köszönhetően a víz ammóniatartalma nitrátokká alakul, a zöldségek és a virágok nagy örömére. A növények által megtisztított vizet a két fóliasátorban hasznosítják, tavasztól őszig primőrök, ilyenkor, télvíz idején pedig jobbára a hideggel dacoló hagyma terem. Betakarítás után minden termény a központ apró boltjának polcain landol, ahol a piaci ár alatt értékesítik, ezzel csökkentve az amúgy nem éppen pozitív büdzséjű folyamat veszteségeit.
Persze nem is a profittermelés a központ célja – egy akvapóniás csarnok 1000 négyzetmétertől rentábilis, Kaposváron ennek hatodát tudták berendezni –, sokkal inkább munkát, elfoglaltságot, jövedelmet, és ami legalább ennyire fontos, önbecsülést adni az itt dolgozó fogyatékkal élőknek. Akik függetlenül attól, hogy mozgáskorlátozottak, értelmi- vagy éppen látássérültek, minimális eséllyel kapnának munkát a szabadpiacon.
– Pedig nem mindenki alkalmatlan az épek közötti munkára, évente néhány itt dolgozónak sikerül is elhelyezkednie valamelyik városi cégnél, ám a többség másutt nem kell. Az ép társadalom hajlamos még mindig rácsodálkozni a sérültekre, pedig sokszor csak a legminimálisabb segítség és odafigyelés hiányozna, míg a sérült munkatárs beilleszkedik – magyarázza Takács Tímea. – Itt viszont mindent úgy alakítottak ki, hogy bármelyik területen bárki dolgozhasson.
A munkát a sérülések súlyossága alapján osztják ki, tekintettel az egyén terhelhetőségére, s ettől is függ, ki, hány órás munkaidőben dolgozik. És persze az egyesület, idén igencsak lyukas, büdzséjétől. A Somogyban 24 intézményt működtető, három helyen 59 állandó, bentlakásos sérültet gondozó, összesen 1600 ápoltat ellátó civil szervezet – melynek kétszáz dolgozójának háromnegyede megváltozott munkaképességű – szinte teljesen ellehetetlenült a drasztikus energia-árrobbanás miatt. Az egyesület rezsije 30 millióról 135 millióra emelkedett, s ezt az évi 430 milliós költségvetésű MSME képtelen kigazdálkodni, írtuk novemberben. Próbálnak spórolni, az akvapóniás központban üzemen kívül helyeztek néhány tartályt, a fűtést is lejjebb tekerték, nem csoda, hogy a legtöbben vastag pulóverben dolgoznak. Tizenketten fejlesztő foglalkoztatásban, bő kéttucatnyian akkreditált munkahelyen dolgozhatnak, utóbbiakra a Munka Törvénykönyve passzusai vonatkoznak, azaz fizetett szabadság és táppénz is jár nekik. És nyolcórás állásban legalább a minimálbért megkereshetik, ami sok fogyatékkal élő számára elérhetetlen álom.
Más kérdés, hogy az idén a nyolcórás foglalkoztatás is álom egyelőre, ugyanis a rezsi mellett a bérek kifizetése is mind nagyobb gondot jelent. Az állami támogatás a bérek csak egy részére elegendő, és bár minden évben emelnek rajta, sohasem annyit, mint a minimálbéren, ezért az olló folyamatosan nyílik. Az idén például az állami támogatás 6, a minimálbér viszont 15 százalékkal emelkedett, a döntéshozókat láthatóan nem érdekli, hogy a különbséget honnan teremti elő a civil szervezet. Pedig ha a villanyt és a gázt lakossági – azaz rezsicsökkentett – áron kapná az egyesület, akkor saját erőből is ki tudná pótolni a béreket. Így viszont a korábbi 8 helyett csak maximum 5-6 órában tudja foglalkoztatni a dolgozóit.
Melinda is így járt, a fiatal nő 13 éve dolgozik a civil szervezet foglalkoztatásában, most éppen kapcsolószekrényekhez gyárt sorkapcsolókat a Kaposvári Villamossági Gyárnak, nyaranta pedig a zöldségek között tüsténkedik, azaz, ahogyan többen is mosolyogva jellemzik, igazi jolly joker.
– Nagyon szeretek itt lenni, egy gyárban, a szalag mellett nem bírnám – ismeri el őszintén. Meséli, hogy már iskolába is három helyre járt a problémái miatt, ám végül, ha nehezen is, de sikerült élelmiszer- és vegyiáru kereskedőként leérettségiznie, ám a szakmájában nem tudna elhelyezkedni, nem neki való a folyamatos kapcsolattartás a vásárlókkal.
Peti másfél éve a központ dolgozója, jelenleg ő is sorkapcsolókat szerel össze, korábban a falujában, Hetesen reklámújságokat hordott ki: a két állás, s persze a kereset, összehasonlíthatatlan. A családjának is nagy segítség, hogy a központban munkát kapott, hiszen mindennap hozza-viszi az egyesület kisbusza a fiatal, értelmi sérült férfit. A négyórás bére is jobb, mint a falusi reklámújság-kiszórásért kapott összeg, ezért Peti finanszírozni tudja a hobbiját: számítógépes akciójátékokat vásárol, meséli büszkén.
Márk is megtalálta a helyét a központban, persze először az új élethelyzetét kellett elfogadnia. Hat éve autóbalesetet szenvedett, deréktól lefelé megbénult, s kerekesszékbe kényszerült a szobafestő-mázolóként végzett férfi, aki immáron másfél éve dolgozik a központ különböző munkaállomásain, most éppen ő is sorkapcsoló-szerelőként. A terület „királynője” Roszka, hat óra alatt ezer kapcsolót szerel össze, mellette a dobozban katonás rendben gyűlnek a csokinak becézett, a német piacra szánt műanyag alkatrészek. Egy szobával arrébb osztrák cégnek készülnek fogszabályozókhoz alkatrészek, a munka – a csiszolás – pontosságát mikroszkóppal vizsgálják. Aki elfárad, vagy egy kicsit megmozgatná magát, bármikor felállhat, a teakonyhában kávé, tea, ásványvíz várja az asztalokon, ahol a tízórait is akármikor előveheti, nincsenek ütemezett szünetek, az egyénre bízzák, hogyan osztja be a munkáját, s a lehetőséggel, a bizalommal senki sem él vissza.
– Korábban dolgoztam normál cégnél doboz-hajtogatóként és portásként, de nem éreztem jól magam, én voltam a kívülálló, a csodabogár – mondja halkan Roszka. – Itt viszont olyan vagyok, mint a többiek, senki sem lóg ki, noha mindenkinek van valami baja, ám ettől nem számít különlegesnek, s ezért szeret mindenki itt dolgozni.
Kérdés, meddig? Az egyesület tartalékjai végesek, ha nem változnak drasztikusan az energiaárak és az állami finanszírozás, az év végéig tudják tartani magukat. Még úgy is, hogy a bére mindenkinek csökkent és három embert el kellett küldeni.
– Az itt dolgozóknak nagyon sokat jelent ez a hely – jegyzi meg Kanalics Péter. – Az itteni munkának köszönhetően többen le tudtak válni a családjukról, önálló életet tudnak élni. Az ép társadalom talán nem is érti, ez milyen óriási dolog.
