sztrájk;Franciaország;tárca;

- Kácsor Zsolt: Tanuljunk sztrájkolni franciáktól!

Marseille-i történetek 20.

„Az univerzum két halmazból áll: az egyik halmaz Marseille, és a másikba tartozik minden más; ezek a történetek Marseille-ben játszódnak, vagyis az általatok ismert világegyetemen kívül.”

Megígértem önöknek korábban, hogy fogok írni arról a nyelviskoláról, amelybe Marseille-ben íratott be Pierre bácsi, a nagymamám 1956-ban Franciaországba kivándorolt öccse. A képzés nem volt olcsó, hiszen iskolarendszerű oktatást kaptunk, azaz hétfőtől péntekig mindennap iskolába kellett járni (a szerdai szünnapot kivéve); cserébe azonban a suli nagyon érdekes és tanulságos volt. Én „migránsképzőnek” hívtam, mert a tíz fős csoportunkban a következő nációk képviseltették magukat: magyar (én), örmény, orosz, chilei spanyol, román, ukrán, lengyel, grúz. Mindenki azzal a céllal ült az iskolapadban, hogy Franciaországban fog letelepedni, ebből következően a tanárok is a mindennapi francia életre készítettek föl minket, azaz Párizs turistalátványosságai helyett gyakorlati tudnivalókat oktattak. Nem fogják kitalálni, hogy mi volt az első szó, amit az első órán a tanár a táblára fölírt.

Ez volt az: la grève. Magyarul: sztrájk.

S hozzátette a tanár, hogy ha Franciaországban, s közelebbről Marseille-ben fogunk élni, akkor a sztrájk éppen úgy hozzátartozik majd a mindennapjainkhoz, mint a napsütés, a reggeli kávé vagy a délutáni pihengetés a tengerparton, bámulva a gyönyörű, azúrkék semmit.

Felkészítettek az első órán arra is, hogy ha tömegközlekedéssel járunk iskolába, akkor igyekezzünk mindig félórával hamarabb elindulni, mert sosem tudhatjuk, hogy a busznak vagy a villamosnak nem kell-e rostokolnia egy-egy sztrájk miatt. (Most, hogy a rostokolni szót leírtam, rájöttem, hogy a tanár egészen biztosan nem ezt a szót használta, nem voltunk olyan szinten francia nyelvből, hogy efféle árnyalatokat meg tudtunk volna különböztetni.) Már nem emlékszem, milyen szót használt, mindenesetre értettük, amit mondani akart, hiszen megemlítette a grève des transports kifejezést is, ami a közlekedési sztrájkot jelenti, s volt benne részem bőven. Mármint nem sztrájkolóként, hanem utasként. Ezen kívül ott a la grève générale, vagyis az általános sztrájk, amikor megáll az élet, főleg olyankor, ha ágazati általános sztrájk történik, azaz sztrájkba lépnek a vasutasok, majd a szolidaritás jegyében sztrájkolni kezdenek a buszvezetők, s ha a helyzet eszkalálódik, akkor még a légi közlekedés is beszáll, hogy ilyen szép képzavarral fejezzem ki magam. Nem tudom, ki mennyire követi a francia belpolitikai eseményeket, most is éppen óriási sztrájkhullám van a tervezett nyugdíjreform miatt, természetesen Marseille-ben szintén sok ezren vonultak utcára. Nem csoda, hogy Franciaországban C'est la grève címmel (www.cestlagreve.fr) külön weboldalt hoztak létre, hogy az állampolgár tisztában legyen vele, hol és mikor kell nagyobb munkabeszüntetésre számítania…

Ebben a „migránsiskolában” a sztrájkhoz hasonló fontossággal bírt az olívaolaj, a Ricard pastis (ami természetesen marseille-i származék), továbbá a provence-i fűszercsokor. Volt olyan tanóra, amikor egy termelő különböző olívaolajakat hozott be a tanterembe, s elmagyarázta, hogy mi mire való, salátának vagy sültekhez; hasonlóképpen volt „fűszeróránk” is, amikor egy parasztasszony, aki valahonnan Aix-en-Provence környékéről érkezett, kakukkfüvet, rozmaringot, s más efféle fűszernövényt mutatott friss és szárított formában; a legsúlyosabb következményekkel természetesen a pastis-tanóra járt, amikor hat-hét-féle pastist kellett megkóstolnunk, nem is kell mondanom, hogy minőség szempontjából mindannyian a Ricard-t szavaztuk meg az első helyre, elvégre lokálpatrióta marseille-i migránsok voltunk… Óra végére meglehetősen berúgtunk, leginkább az a chilei apáca részegedett le, aki az evangéliumi örömhír terjesztése céljából jött Marseille-be, s azért akart franciául megtanulni, hogy francia nyelven hirdesse az igét, viszont az órákon soha egy szavát sem lehetett hallani, elbújt az apácafőkőtője mögé, vagy hogyan is hívják azt az izét, amivel a feje be volt borítva – mindenesetre ő annyira berúgott, hogy vicces történeteket kezdett mesélni spanyolul, amiket csak a szerzetesnő-társai értettek, együtt röhögtek, mind a vadszamár, mi meg rajtuk röhögtünk, vidám egy óra volt, sosem feledem.

À-propos, feledés. Fontos bejelentkezés következik. Afféle szolgálati közlemény. Azt szeretném önökkel közölni, hogy a mai résszel a marseille-i tárcasorozatom véget ér.

Remélem, sikerült egy-két olyan írással megörvendeztetnem önöket hétvégente, amelyeket talán nem felejtenek el, s felidéznek magukban, ha esetleg Marseille-ben járnak. Velem ott nem fognak összefutni, mert 2019, azaz Pierre bácsi halála óta keserűen gondolok arra a városra. Miután meghalt, s kiutaztunk a családdal, hogy eltemessük, megrendítő volt, hogy Marseille-ben nem ő várt tárt karokkal… Ilyen soha azelőtt nem történt.

Jövő héttől magyar írókról és költőkről írok önöknek „tollrajzokat”, hogy Schöpflin Aladárt idézzem. Remélem, velem tartanak.

À bientôt!

A magyar rendszerváltások többnyire külső hatásra indulnak el. 1848-ban a francia forradalom, 1918-ban és 1945-ben a háborúk elvesztése, 1989-ben a hidegháború vége. Csak a 2010 utáni ellenforradalmi és ellen-reformer rendszerváltás magyar termék, ahogy az Orbán-rendszer is az.