Magyarországon már túl van A tölgy – Az erdő szíve című dokumentumfilmje a negyvenezer nézőn, ez elképesztő siker. A világ több országában rekordokat dönt a műve. Látta ezt előre jönni?
Ez nehéz kérdés. Szerencsés ember vagyok, hiszen szeretettel tudtam filmeket készíteni. Ha ez a különleges érzés belülről fakad, akkor az átjön az alkotáson is, így az ilyen filmek általában a moziban is működnek. Ugyanakkor fontos, hogy kihangsúlyozzam: soha nem azzal a céllal állok neki egy-egy produkciónak, hogy az nagy siker lesz, hanem hogy megosszak valamit, amit fontosnak tartok. Ez néha diadalt is eredményez.
Mi volt az, amit meg szeretett volna osztani A tölgy esetében?
Egy kötetlen és szabad séta érzése az erdőben: hogy érezzük a természet auráját. Hasonló ehhez, amikor a tengerparton sétálunk és érezzük a sós víz illatát, mely beivódik az agyunkba. A célom az volt, hogy a moziban a néző megértse és megérezze azt az emóciót, amikor mindentől távol az erdőben találja magát.
Hogyan lett egy pillanatnyi érzésből egészestés játékfilm?
Úgy gondolom, hogy minden egyes filmnek, műfajtól függetlenül történetet kell elmesélnie. Kellenek színészek, forgatási helyszín, kamera és természetesen forgatókönyv. Utóbbi nem hagyományos módon írtuk, mivel csak abban voltam biztos, hogy egy tölgyfa lesz a helyszín. Ezek után tudósokhoz és szakemberekhez fordultunk, hogy megtudjuk, milyen állatok jöhetnek szóba, kaptunk is egy hosszú listát. A castingot először a madarakkal kezdtük, mert nekik van „légi” rálátásuk a fára, majd a következő színész a mókus lett, aki ugrál. Fentről haladtunk tovább lefelé, jött a mezei egér és a csepűrágó. Ezek után elkezdtük kutatni, hogyan élnek ezek az élőlények, hogyan szaporodnak, és akkor, ezek után következhetett a forgatókönyv megírása. Összesen négyoldalas lett, de nem volt nagyon érthető, túl tudományosra sikerült. Ebből nem lehetett elindulni a film felé, így úgy döntöttünk, hogy „lerajzoljuk” a filmet, és mindegy egyes jelenethez készült storyboard. Szegény rajzolóval három hónapra bezárkóztunk. Amúgy erre azért is szükség volt, hogy befektetőket tudjak szerezni, mert egy „képregény” alapján világos volt nekik, mit szeretnék forgatni. A következő nagy lépés a casting során a fa kiválasztása volt. Önmagában egy tisztáson lévő fa túl szép lett volna, a sűrű erdőben pedig nehéz lett volna forgatni a stábnak. Aztán úgy döntöttünk, hogy egy vízparton lévő tölgy lesz a befutó, mivel így egy újabb ökoszisztémát tudtunk belevenni a történetbe. Aztán pedig, hogy meg is tudjuk valósítani, amit megálmodtunk, tizennégy hónapig kellett forgatni, majd negyvenkettő hétig vágtuk az háromszázötven órányi anyagot. Pedig a forgatás során azonnal rangsoroltuk a felvételeket.
Akkor mi volt a fő nehézség?
Az, hogy mindenből legalább tíz felvétel állt rendelkezésre és az apró különbségeket kellett elemezni.
Engedte a „színészeit” improvizálni?
Állandóan. És akkor voltam nem kicsit csalódott, amikor egyszerűen a szereplők nem tették azt meg, amit lerajzoltunk! Annyira szerettem volna, ha a mókus becsajozik és gyerekei lesznek, de csak nem jött össze a szerelmi szál. De inkább sikerült az álom, mint nem. Ha összevetem a storyboardot a kész filmmel, az elképzelt film mintegy nyolcvan százalékát sikerült megvalósítani. De ez nem csak a renitens mókuson múlt. Például úgy terveztük, hogy megmutatjuk az emberek kéznyomát, például egy eldobott nejlonzacskót talált volna, a mókus pedig egy töltényhüvelyt, de a film kilökte ezeket a szcénákat, rájöttünk, hogy feleslegesek, mert nem akartunk bűntudatot kelteni. Az örömszerzés csodája volt a cél. Nem hiszek a fenyegető hangvételű zöldpolitikában. A szeretettel sokkal többet lehet elérni: az embereknek maguknak kell rájönniük, hogy ne dobják el bárhol cigarettacsikket.
Van hatása a filmnek, hogy látja?
Nagyon sok tudományos partnerünk volt, például a párizsi Természettudományi Múzeum, rajtuk keresztül Franciaországban negyedmillió kisdiák látta a filmet. A természet szeretetére nem elehet elég korán kezdeni a tanítást. Igyekeztem minél több vetítésen részt venni és a városi gyerekeket rávezetni az erdőbe járásra. Én naponta két-három órát töltök ebben a környezetben, ez az én kábítószerem. Mindazonáltal készítettünk egy tankönyvkiadóval együttműködve egy ingyenesen letölthető kisokost és két könyvet a filmhez kapcsolódóan.
A tölgy világpremierje a 2022-es Berlinálén volt.
Ez a fesztivál még a Covid-időszaknak a végén volt, számos korlátozással. Mozikban zajlott szerencsére, de nem volt túlságosan ünnepélyes, kevés néző volt, mert korlátozták a nézőszámot. De azt el tudom mondani, hogy akik látták A tölgyet a világon, mindenhol ugyanúgy fogadták, Berlinben, Prágában, Párizsban és Rómában is. Amúgy a Berlinale mostanság egyre fontosabb fesztivállá válik, mert igazi közönségrendezvény, ahol az alkotók, a nézők és az újságírók együtt vannak, több százezer jegyet adnak el. Ez nagyon fontos, mert egy alkotó nagyon ritkán tud találkozni a befogadóval, pedig ők a legfontosabbak. Teljesen más, ha egy forgalmazó, egy mozis, és ne haragudjon, ha egy újságíró mondja azt, hogy milyen jó a filmed.
Azt hittem volna, hogy egy francia művész-értelmiségi Cannes-t emeli ki, mint non plus ultra rendezvényt.
Persze, a legfontosabb fesztivál, de hogy is mondta? Nekem túlságosan értelmiségi. Demonstratívan baloldali. És ami a legnagyobb baj, csak és kizárólag szakmai esemény, nincs igazi közönsége. Velence szintén elitista esemény, borzasztóan drága, a közönség, aki ide eljut, nem igazából reprezentatív. Németországban nem a legerősebb az európai filmművészet, de a nézőt nagyon megbecsülik. Ez remek.
Mit a gondol a díjakról?
Ellenük vagyok. Minden egyes embernek megvan a saját ízlése, ez pedig borzasztó szubjektív. A kritikusok véleményére adok, mert nekik a véleményformálás a hivatásuk. A zsűrik által kiosztott ilyen vagy olyan elismerések azonban teljesen értelmetlenek, totálisan abszurd, hogy kiemelnek egy filmet. Azok a művek, amelyek nem kapják meg a díjakat, megbuktak? Van erre egy jó Cannes-sztorim. 1987-ben Catherine Deneuve az est háziasszonya volt, a zsűri elnöke pedig Yves Montand. Aki a gálán bejelentette, hogy a zsűri egyhangúlag A sátán árnyékában című francia filmnek ítélte az Arany Pálmát, rendezője Maurice Pialat. A terem fütyült. Deneuve csendre intett. Pialat beszólt mindenkinek. Ez híres legenda. Az ehhez kapcsolódó anekdota, hogy valójában Nyikita Mihalkov volt az esélyes a Fekete szemekkel. Elem Klimov zsűritag volt, és állítólag azt mondta, ha Mihalkov kapja az Arany Pálmát, akkor lemond a zsűritagságáról. Na, ennyit a díjakról.
Hová helyezné el a francia filmipart a világban?
Európába. Az öreg kontinensen számos ország – köztük Magyarország is, ahol négy hónapon keresztül forgattam a Cyrano de Bergerac című filmet – filmkészítési kultúrával és hagyományokkal rendelkezik, és ezek átjárhatóak, ebben rejlik a közös kulturális erőnk. A francia film erőssége a különleges támogatási rendszerben rejlik, így tud a legerősebb lenni a kontinensen. Egy amerikai film esetében, ha épp nem jönnek ők is ide, akkor ingáznak Los Angeles, New York és Florida között. Sokkal kisebbek a különbségek, nem is annyira izgalmasak a tengerentúli filmek. További filmtudományos, illetve a technikai megoldások terén mindig is Hollywood előtt járt Európa. Az más kérdés, hogy aztán mindent és mindenkit elszippant Hollywood, ott pedig vagy szerencsés vagy, vagy nem. De az biztos, hogy aki igazán tehetséges, azt nem ott született, ha hanem odacsábították.
A streamerek megjelenése áldás vagy átok ön szerint?
Úgy vélem, a streamingnek vége. A Covid alatt természetellenesen megerősödött, volt pár emlékezetes alkotás, mely innen kikerült, de mára kiderült, hogy ezek a cégek a tömegtermelést képviselik. Olyanok ezek, mint a kínai turkálók kontra designer boltok. Egyre kevesebbet költenek ezek a cégek is a tartalomra, miközben a mennyiség emelkedik. Az ipar nem művészet.
A Seydoux nevet a neves színésznő, Léa kapcsán ismeri leginkább a világ, pedig ez a család igen befolyásos filmes dinasztiát képvisel.
A családot a teljes szabadság karakterizálja és abban a szakmában dolgozunk, amit szeretünk. Azt tanultuk otthon, hogy legyünk függetlenek és szolidárisak. Soha nem akartunk ismertek lenni, nem volt a hírnév a cél. Lea színésznő, neki annak kell lennie, a neve garancia arra, hogy az emberek tóduljanak a moziba. De ő amúgy elképesztően diszkrét ember, sosem akart szupersztár lenni. Neki is az a fontos, mint a családban mindenkinek: hogy valami fontosat tegyünk le az asztalra.
Névjegy
Michel Seydoux 1947. szeptember 11én született Párizsban. Francia üzletember, producer és filmrendező. A világ legrégebbi filmvállalatának, a Gaumont-nak az igazgatósági tagja, a francia Lille OSC profi labdarúgóklub elnöke. Producerként többek között olyan filmeket jegyez, mint a Cyrano de Bergerac (1990), az Urga: Édenbe zárva (1991) és a Csalóka napfény (1994).
