- „Nem lepődtünk meg a polgármester stílusán, helyette is szégyelljük magunkat, azt hiszi, ő mindenki felett áll”

– Nagyon rendes ember. A parókia meg a templom előtt leköveztette az utat, a régi libalegelő helyén szép főteret csináltatott, minket nyugdíjasokat pedig meghívott nyáron a horgásztavához bográcsozni: láttuk is milyen szép az a palota, amit épített. Mert azt ugye magának építette? Kár, hogy nem tudtunk bemenni, csak kívülről láttuk – mondja a nyolcvanéves Ilonka néni Pétervásárán, a helyi általános iskola előtt. Bevásárló-kocsiban húzza haza a boltban vásárolt élelmiszert, így szólítjuk meg, és arról kérdezzük: hallott-e a polgármesterük, s az ingatlan-, és egyéb ügyeit feltáró Hadházy Ákos közötti csörtéről, illetve arról, hogy előbbi nyilvánosan fenyegette meg utóbbit egy Facebook-bejegyzésen keresztül.

– Nem olyan gyerek az, kicsinek se volt erőszakos, velünk idősekkel is mindig tisztelettel beszél, biztos nagyon felbosszantották, ha ilyesmit csinált – fűzi hozzá.

Aztán azt javasolja Ilonka néni, menjünk inkább az úgynevezett „Döglött kocsmába” a Reál bolt mellé, ott szoktak ilyenkor időzni kora délután a férfiak, hátha nekik markánsabb véleményük van az ügyről.

Úgy is teszünk.

– fogalmaz az egyik vendég. Vannak itt vagy féltucatnyian, mindenki azt kéri, ne készítsünk fotót: akad, aki az asszony előtt nem akar lebukni, más viszont azt nem szeretné, ha valamelyik családtagját sérelem érné, mert megszólalt az ügyben.

Aztán szinte egyszerre kezdik sorolni, mennyi minden van a városban a polgármester tulajdonában, az újonnan épített szállodától kezdve a Kakas fogadón át – igaz, ez utóbbihoz hozzáteszik, az nem most épült, hanem már bő húsz évvel évvel ezelőtt – a vízmű által bérelt irodáig, s azokig az autókig, amikben Eged Istvánt látják olykor felbukkanni. Egy 36 milliós Porsche-ról is beszél egyikük, de hogy valóban létezik-e az autó, vagy csak a városi legenda csatolja azt a polgármesterhez, nem derül ki.

– Nézze meg Pétervására közösségi oldalát, ott nem talál egy rossz szót se a polgármesterünkről. De nem azért, mert olyan haj’ de jó gyerek az, hanem azért, mert senki nem meri nyíltan kritizálni. Aki azt tenné, annak sírkő – fogalmaz némi túlzással egy borostás férfi. Hozzáteszi: ez egy kis település, hiába nevezik városnak, inkább egy nagy falu, s mindenki behúzza fülét-farkát, nehogy valami baja essen. - Csak csendesen szégyenkezünk, hogy így markában tartja egy ember az egész települést.

– kesereg egy micisapkás férfi. Egy másik, a nevét is vállaló férfi, Szántó Miklós félrehív, a többiektől távolabb elpanaszolja, hogy fel kellett számolnia az általa létrehozott idősek klubját, mert a polgármester nem támogatta őket egy fillérrel sem. Amikor megemlítjük, találkoztunk a városban olyan idős asszonnyal, aki aktív klubtag, csak legyint. Az egy másik klub, mondja, ott olyanok vannak, akik nem bírálják a városvezetést.

Az ellenzék se kapta fel rá a fejét, de hát nálunk nincs is ellenzék, itt mindenki vagy fideszes vagy kussol – mondja már az odakint, az épület előtt egy a biciklijét épp letámasztó, kocsmába igyekvő helyi.

A városházát zárva találjuk, úgy tűnik Pétervásárán egy héten csak két ügyfélfogadási napon lehet bejutni egyáltalán a hivatalba, egyéb időpontokban ki sem nyílik a fotocellás ajtó. Így a polgármestert sem tudjuk elérni helyben sem. (Az RTL-nek sikerült megszólaltatnia Eged Istvánt. A csatornának a polgármester leszögezte, hogy elutasítja az erőszakot, csak arra gondolt: Hadházyval valószínűleg találkozik majd a bíróságon.)

A téren egy reverendát viselő lelkipásztorba botlunk, azt mondja, nem itt szolgál, hanem néhány faluval odébb. Azért jött át, mert a környékben csak itt van már takarékszövetkezet, neki pedig határidős befizetni valója van. A polgármester fenyegetőzéséről nem hallott, ezért megmutatjuk neki Hadházy Ákos közösségi oldalát. Erre csak annyit mond: úgy tűnik, minél magasabbra jut valaki, annál ostobább lesz.

Kiautózunk a horgásztóhoz, amelynek tőszomszédságában, egy méretes dombon ott magasodik a polgármesteri szálloda. Szépen aszfaltozott út visz idáig, balról is, jobbról is állattartó telepek, a tehenek szügyig merülnek a sárban. A szálloda, úgy tűnik, most zárva van, mintha a fű se nőne a környéken. Pár köbméter fa felhasogatva ott van a kővel lerakott portabejáraton, az egyik teraszon napozóágy himbálózik a szélben.

Az épületen és az udvaron látszik, minden drága és minőségi anyagból épült, a kovácsoltvas kapu, a tetőfödém, a díszkővel burkolt falak, a terasz. A tó mellett emeletes épített kilátó, stílusában, anyagában is a polgármester palotájára hasonlít. Odább fabódé, rajta három tábla is virít, EU-s pénzek landoltak itt is, 65 millió forint a horgásztó és környékének rendbetételére, néhány millió civilszervezet fejlesztésére, és gépjárműbeszerzésre. A befagyott tó túloldalán egy kutyáját sétáltató asszonyba botlunk, nem Pétervásárán, hanem Váraszón él, de rendszeresen kijár ide, mert nagy a csend és a nyugalom. Az ő falujában is vannak tavak, de már mindet körbekerítették, privát cégek használhatják csak, azt mondja, reméli, itt ilyesmi nem történik meg. Tapasztalatai szerint tavasztól késő őszig meglehetősen nagy a forgalom a horgásztó környékén, a szálláshelyen is látott korábban embereket felbukkanni, leginkább vadászokat, pecásokat.

Alkonyodik, visszaindulunk. A szürkületben talán még nagyobb a kontraszt a szállodához vezető, leaszfaltozott, tükörsima „mezőgazdasági út” és a félméteres sárban tipródó, mélán figyelő tehenek között.