A magyar kormány álláspontját Oroszország ukrajnai agressziójával kapcsolatban alighanem senki és semmi nem jelezte olyan egyértelműen, mint a köztévé. Na, nem a híradókkal, vitaműsorokban elhangzó véleményekkel, vagy politikusok megszólaltatásával. Nem. Egyszerűen azzal, hogy műsorára tűzte a friss-ropogós Jelizaveta című orosz történelmi sorozatot. Nem bonyolódnék most bele az orosz kultúra mai diszkriminálásának kérdéskörébe, meg „tudni illik, hogy mi illik” fejtegetésekbe. Ami tény, a nagyrészt 2021-ben forgatott produkciót 2022. március 9-én mutatta volna be megrendelője, az állami Rosszija 1. Az a csatorna, amely hivatalos propagandát közvetítő, nacionalista, olykor uszító hangnemű háttérműsoraival (A hét hírei; Moszkva. Kreml. Putyin; Este Vlagyimir Szolovjovval) fontos szerepet játszott a háború hangulati, ideológiai előkészítésében. A harcok kitörése óta pedig az események követésének, értelmezésének hamis hírek terjesztésével is gyanúsítható ügyeletesévé vált. Programját ideiglenesen törölték az európai szolgáltatók kínálatából. A háborús helyzettel kapcsolatos intenzív feladatai sokáig nem engedtek teret a Jelizaveta premierjének. Augusztus végén aztán mégis sor került rá. És láss csodát, két hónap múlva mi is elkezdhettük nézni a Dunán.
Mit is jelent ez? Hogy elutasítjuk a politikai ellentétek kiterjesztését a kultúrára? Valamelyest igen, de ehhez elég volna pár Tarkovszkij-, Szokurov- vagy Zvjagincev-film sugárzása. Vagy esetleg orosz-barátságunkat fejeznénk így ki, történelmi pompával megtámasztva Oroszország nagyságát, birodalmi erejét? Ehhez a sorozat nem elég hivalkodó, ha egyáltalán megalapozott lenne ilyesmivel vádolni a magyar kormányt és médiáját. Az üzenet ennél sokkal prózaibb és szikárabb. Arról szól, hogy számunkra nincs különösebb jelentősége az orosz állam háborús agressziójának. Ennyi belefér. Ez Oroszország és Ukrajna konfliktusa, amelyet most éppen a harctéren, százezrek lemészárlásával rendeznek. Van ilyen. Nekünk nincs közünk hozzá, nem kell benne semmilyen szinten igazságot tennünk. Menjen csak az a Jelizaveta, ha jó.
Le is ment hát a Jelizaveta. És a „jó” minősítést is meg lehet adni neki. Klasszikus romantikus, történelmi (kaland)film. Korszerű technikát alkalmazva, elképesztő látványossággal, jó tempóban, egyenesvonalú történetvezetéssel, merítve egy kellő adagot a végtelen gazdagságú orosz színésztengerből elmeséli Nagy Péter lányának, a majdani Jelizaveta cárnőnek szép reményekben és nagy megrázkódtatásokban gazdag ifjúkorát. Az trónöröklés zavaros viszonyai között egyik udvari intrika követi a másikat, a szereplők egy idő után már mintha maguk se tudnák, éppen kinek az oldalán állnak, és ki ellen esküsznek össze. Jelizaveta menekülne ebből a közegből a szerelem szárnyán, de nem sikerül neki. Szépsége, ösztönös, érzelmekkel teli megfontoltsága, és apjának egyik ármányos kézből a másikba vándorló, a trónt rá hagyó végrendelete miatt sok híve van. És akaratlanul is olyan kiváló érzékkel kezeli a konfliktusokat, ami uralkodói kvalitásokat sejtet. A sorozat végére ez benne is tudatosodik, és elszánja magát az ország irányítására.
Mindezt az alkotók mesei hangulatot teremtve tárják elénk. Amit jól jelez egy finom utalás Dumas-ra, az ő történelmi regényeinek világára. A sorozatban fontos szerepet kap Jelizaveta három apródja, akik a „három testőr” szellemében szolgálják, oltalmazzák. Csak kicsit ügyetlenebbek, megmosolyogtatóak. A produkciónak azonban mindenképpen nagy szolgálatot tesznek. Biztosan óvják a patetikus kilengésektől.
De lehet, hogy nem is kell óvni. Semmi jele, hogy Dmitrij Ioszifov rendező és stábja vagy Anton Zlatopolszkij, a megrendelő állami tévécsatorna produceri szerepben közreműködő vezetője valamiféle nemzeti dicshimnuszra szándékozott volna hangolni a történetet, vagy aktuálpolitikai üzeneteket próbált volna belecsempészni. Ami egyébként a többi hasonló vállalkozást, köztük a kitűnő Jekatyerinát sem jellemezte. Ha cenzori keménységgel vizsgáljuk át a terméket, talán annyi mutatható ki, hogy szövetében felvillan az orosz központosított államiság több száz éves mitikus feladata: megvédeni az országot a konzervatív arisztokrácia mocsarától és a külföldi hatalmaknak való kiszolgáltatottságtól. A Jelizavetában Mensikov, Dolgorukov és egyéb hercegek (mai fordításban: oligarchák) képviselik az előbbieket, utóbbiakat pedig – igaz, a felvilágosodással együtt – a franciák és a németek.
Egyszóval, újra szembesülünk azzal, hogy Oroszország a kultúrájában bármikor képes szebbik, értelmes, humanista arcát megmutatni. Még állami szinten is. A magyar köztévé úgy döntött, most fontos ezt demonstrálnia, felvillantania a szebbik arcot. Nem szabad csak Bucsából kiindulni, abból, hogy a putyini önkény felborította a 78 éve békére épülő európai egyensúlyt. Háború van, de hát istenem. Ez olykor nem természetes? Majd vége lesz. A magyar kormány füttyent egy „Béke rendel!”-t, és annyi.
