hajózás;utazás;nyaralás;Karib-tenger;

- Papp Sándor Zsigmond: A csillagos ég felettem

A diktatúra gyermeke vagyok, ezért hozzám minden kicsit késve ért el. A nászutamon szálltam először repülőre, bőven harminc fölött. És most, az ötvenet épphogy elhagyva jutottam el a tengereket, világokat járó hajóra. Ami a méretét illeti, legyen elég annyi, hogy tán Albánia teljes lakossága elférne rajta, ha kicsit összehúznák magukat. Amikor kikötünk valahol, a szerényebb viskók között olyan, mintha egy felhőkarcoló horgonyzott volna le. Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy stikliben bankokat fosztogatok, vagy hogy ilyen jól hoz a tárcaírás, elárulom, egy lakás eladásából telt erre. Nem sokkal apám halála után vettünk Zuglóban egy kis lakást anyámék félretett pénzéből, teljesen értelmetlennek tűnt ugyanis, hogy csak ott heverjen majdnem semmi hozam mellett, ezt adtuk el öt év után, úgymond polgári nyereséggel, amelynek nagyját el is vitte a bank a kamatmoratóriummal, -stoppal, és efféle ínyencségekkel, de most hosszú évek után mindkét ingatlanunk tehermentes, illetve olyan kevés maradt a tartozás, hogy a svájci frankos évek után már fel sem tűnik. „Kifizettem a számlát, többet adtam, mint ami jár”, dúdoltam Charlie-val, amikor kiléptem a bank épületéből, hátrahagyva néhány tonna stresszt és kilátástalanságot. Ez is lágy volt, szőke, csak épp nem boldogságnak hívták. Szinte agyonnyomott göndör mosolygásával.

Na de mi legyen a maradékkal? Két verzió mutatkozott, kuporgatunk hozzá egy fél életen át még valamennyit, hogy vegyünk belőle egy kényelmesebb garázst Pesten, vagy most az egyszer hallgatunk az álmainkra. Azokra, amelyeket a sztoikus magyar mentalitás még mindig tilt, elutasít valamiféle kálvinista puritánság nevében, amely a felesleges jóra gyanakodva tekint, az életet küzdelmek és jellemformáló bukások sorának látja, és az a dicső halál, ha végül az egyik ilyen harc szelíden betol a sírba. Itt versengeni csak a küzdelem nagyságával lehet, a meggörnyedt háttal, mert ez a tromf ász: a küzdelmekből kipréselt nemesség, mint az extra szűz olívaolaj, minden más csak rongyrázás, luxus, hacacáré. Ezt a hagyományt toltuk félre, mert meggyőztük magunkat, hogy megérdemeljük.

Anyámnak, aki idén hetvenhat éves, mindig is az utazás jelentette az élet velejét, az új élmények, tájak, hangulatok, amelyek beépülnek a mindennapjainkba, velünk jönnek tovább, vérré válnak, hogy úgy mondjam. Egy izgalmas utazást jó várni, jó benne lenni, és még jobb visszagondolni rá. Így hát vettünk egy mély levegőt, és befizettünk egy karib-tengeri körútra a világ másik felén, ahol nem városokról városokra ugrálnak a megállók, hanem majd minden nap egy új ország következik, közbeékelve egy-egy teljes tengeri nappal, amikor csak ringunk a nyílt óceánon. Most is innen írok, a hullámok alattam, a kék égbolt felettem, és kissé gyanakszom a sorsra, hogy ez tényleg velem történik-e. Láttam szelfikirálynőket, születésnapot és lánykérést (pont úgy, ahogy a rosszabb filmeken, naplemente előtt, féltérden, a személyzet mindenesetre megéljenezte), csecsemőt és kilencven felé járó galambősz nagymamát, aki csak azért is kitipegett a partra, hogy megáztassa a lábát Nassaunál a tengerben.

Fent volt a bakancslistán, hogy egyszer télből utazni nyárba, és szén-barnán hazatérni a cidribe, más kérdés, hogy a vágy megfogalmazása óta a világ megváltozott, ahogy az egyik barátom fogalmazott: nem vagyunk messze attól, hogy télen nyaraljunk, nyáron pedig túléljünk. És mindezt különösebb ráfordítás nélkül. Az én szívem is majd megszakadt, hogy nem sokkal az elindulásunk után küldtek havas fényképeket utánunk, másodjára havazott Bécsben a télen, a nejem ki is ment gyorsan szánkózni Dusival, de már aznap kikandikált a fű a vékony takaró alól. Lassan már az lesz az igazán nagy szó, ha rendes, farkasordító telünk lesz? És az lesz a sikk, hogy a dögmeleg nyárból a mérsékelt télbe utazhatnak a kiválasztottak? Lehet, hogy az egész bakancslistámat újra kell fogalmaznom.

A Karib-tenger persze nem az a hely, ahol az ember szomorkodni kezd. Dominikai idegenvezetőnk elég meggyőzően beszélt arról, hogy bár az ország 64 százaléka szegénynek számít, nem jellemző rájuk a búskomorság. Egyfelől azért, mert annyi minden terem a mangótól az avokádóig akár az út szélén, hogy senki sem hal éhen, másfelől pedig ha egy dominikai úgy kel fel reggel, hogy ki tudja nyitni a szemét, akkor újabb győzelmet aratott a halál felett, amit érdemes megünnepelni. Nem tudom, hogy valóban így van-e, de nagyon jól hangzik.

A mi százhuszonhat évünket is könnyedén elbírja a hajó (ennyit viszünk ketten a zsákunkban), és mint mondtam, mesze nem az anyám a rangidős. Tolószékkel, járóbottal, egymásba kapaszkodva ünneplik sokan, hogy ma is süt rájuk a nap, hogy volt egy megvalósítható álmuk, és engedtek az élet nem szűnő kísértésének. Ha van valami, akkor ezt szeretném igazán hazavinni. Jobban, mint bármilyen szuvenírt, ékszernek látszó semmiséget, jól komponált fényképeket. Az életnek ezt a színtelen, szagtalan szeretetét, ezt a küzdelem nélküli kitartást, ami elsőre úgy tűnik, hogy csupán pénz kérdése, pedig igazából nem kerül semmibe.