Manapság a szakszervezetek világszerte válságban vannak. A szakszervezeti vezetők nem mindig tudják, hogyan kezeljék az olyan jelenségeket, mint a digitalizáció, a mesterséges intelligencia vagy a tömeges bevándorlás. Féljenek ezektől, vagy a lehetőséget lássák bennük a munka humanizálásának eszközeként? Új barbárság vagy új humanitás felé haladunk? Mindeközben az 1970-es évek végétől tartó reagani, thatcheri, Helmut Kohl-i rombolás eredményeként megsérültek a szakszervezetek gyökerei.
Ilyen helyzetben fontos a visszatekintés. A szakszervezetnek, miként a munkásmozgalomnak, dicső múltja van ugyanis, nagy hagyományokkal. A jogvédelem fontos, de a régi szakszervezet nem feledkezett meg a kultúráról sem: az egyes ágazatokba, szakmákba újonnan belépő munkások szocializációjáról, kulturális és politikai neveléséről.
A kézművesek és munkások önvédelmi harcának hosszú múltja van, a III. Ramszesz korabeli (i. e. XII. sz.) építőmunkások sztrájkjától a firenzei gyapjúmunkások, a ciompók 1378-as felkeléséig. Ám az igazi munkásmozgalom a XVIII. század végén alakult ki, büszkén vállalva a korábbi kézműves mozgalom kultúráját és szimbólumait. Az első trade-unions, azaz szakszervezetek Angliában szerveződtek meg. Volt rá okuk, hiszen a munkakörülmények mai szemmel, de általános emberséggel nézve is rettenetesek voltak: a gépek lenyomták a munkások bérét, ráadásul elterjesztették a gyermekek és nők gyakran 14-15 órás fizikai munkáját, és egy gép szándékos megrongálása is bűncselekménynek számított. Dologház, bitó, Ausztrália – ezek voltak a zöld gyepes angol alkotmányos monarchia eszközei.
Az angol zöld gyepet nem az eső, hanem skót lázadók meg munkásfelkelők vére öntözte. Eközben a csatorna túlpartján, az ősi ellenség országában a politikai terror eszköze, a guillotine szedte a fejeket, többségében egyébként a harmadik rend tagjaiét, azon belül leginkább a kézművesekét és munkásokét. A forradalom terjedésétől való félelem miatt Angliában betiltották az egyesületeket, beleértve a szakszervezeteket is. De a gépesítés miatt tönkrement kézművesek (cipészek, takácsok, gyapjúszövők), a magas lakbérek miatt kilakoltatással fenyegetett kisbérlők, a walesiek, skótok stb. felkelései robbanással fenyegettek. 1812-ben, a napóleoni háború csúcspontján az angol kormányzat két grófságban több katonát állomásoztatott, mint amennyi az Ibériai-félszigeti hadjáratban Arthur Wellesley, a későbbi Wellington herceg rendelkezésére állt.
A gyárakat és a gyűlölt birtoksorompókat piros kabátos katonák őrizték. Néha aztán a „derék, istenfélő” vállalkozó a katonákat összekötözve, bekötött szájjal, ingre-gatyára vetkőztetve az árokban, a gyárát pedig fölgyújtva találta. Az angol hatóságok kemény megtorlással éltek az ellenállókkal szemben. Ned Ludd, Jeremiah Brandreth, Rebecca, Molly Maguire – a munkaadók rémülten kérdezték: kik ezek az emberek? A nép szájára kapta e neveket, és különböző titkos mozgalmak névadói, hősei lettek. Közülük csak Brandreth volt valós alak. Szegény, munkanélkülivé lett harisnyaszövő volt, aki 1817-ben Derbyshire-ben szervezett lázadást, és ezért hóhérpallos sújtott a nyakára Derby várában.
A lázadókat és összeesküvőket tömegesen büntették börtönnel és Ausztráliával. Új-Dél-Wales kormányzója meg volt elégedve a fegyenctelepre küldött angol chartisták magatartásával. Mint írta, ezek a politikai rabok szorgalmasak, fegyelmezettek, tisztaságra ügyelők, és mindezen téren igen jó hatással vannak a köztörvényesekre, ezért – szólt a levél fura zárlata – küldjenek csak annyit belőlük, amennyit lehet.
Innen indult tehát az angol demokrácia! És ebben a trade-union mozgalom 1824-es legalizálása komoly mérföldkövet jelentett. Az angol polgárságnak meg kellett értenie, hogy a munkásság nagykorúvá vált, és nem lehet büntetni a szervezkedést, az egyesülést. 1867-től a konzervatív szociális olajcsepp politikáját képviselő Benjamin Disraeli kormánya kiterjesztette a választójogot. A munkásság és kisparasztság lassan emancipálódott, de a nagybirtok cselédjei, a mezőgazdasági munkások és a vándorló munkások lemaradtak e téren, és a „kelta periféria”, Skócia meg Írország általában véve elmaradt Angliától.
1879-ben Földliga alakult Charles Parnell vezetésével az ír bérlők védelmére. A protestáns Parnell kiállt a többségében katolikus bérlők mellett, a hozzá hasonlóan protestáns földesurakkal szemben – ellentétben napjaink bio- meg identitáspolitikai mániáival, amelyekben minden számít, a vallás, bőrszín, gender, csak éppen az általános emberi igazságérzet nem.
Példájukat a skótok is követték. 1883-ban MacDonald gróf birtokán, a Skye-szigeti Braesben a bérlők köveket dobáltak a kivezényelt rendőrökre. Az idők változását mutatja, hogy a „braesi csata” után már nem akasztották vagy deportálták a tetteseket – csak elzárással és pénzbüntetéssel sújtották őket. Az 1885-ös Crofter Act aztán biztosította a bérlők jogait ahhoz, hogy átörökítsék a telket utódaikra. A szabadság jegyében ugyanis addig bármikor elküldhették őket. Ezt nevezték akkori közgazdászok a mezőgazdasági munkaerő fölszabadításának.
A XIX. század e véres krónikája beletorkollott a Skót Munkáspárt megalapításába, amely Keir Hardie bányásznak és metodista lelkipásztornak köszönhette a létét (ironikus egyébként, hogy Hardie éppúgy metodista volt, mint a szakszervezetek esküdt ellensége, Margaret Thatcher). A Skót Munkáspártból nőtt ki a Független Munkáspárt, a mai Munkáspárt elődje. Lényegében az erős szakszervezeti mozgalom és eszme, a trade-unionizmus jelentette egészen Tony Blair fölbukkanásáig a Munkáspárt egyik fő gyökerét (a másikat a fabianizmus). Thatcher és Blair súlyos veszteséget okoztak az angol munkásmozgalomnak és a szakszervezeteknek.
Az Atlanti-óceán túloldalán is kemény állapotok uralkodtak. 1806-ban az amerikai nemzet megismerkedett az első sztrájkkal. Az amerikai munkásmozgalomban a németek voltak a hangadók (az 1886-os chicagói ún. Haymarket-perben halálra ítélt és kivégzett hét munkás egytől egyig német volt), de az írek is nagy arányt tettek ki. Az ír vasúti munkás alakja legendás lett: egy közülük, Terence V. Powderly, Scranton város polgármestere szervezte a Munka Lovagjainak Nemes Rendjét, amely fénykorában 700 ezer munkást tömörített. A Munka Lovagjai később beolvadtak a populista mozgalomba.
Lehetne még szólni a lengyel Szolidaritásról, a legendásan harcos francia, olasz és török szakszervezetekről, de talán ennyi is elég annak bizonyítására, hogy a munkásmozgalom nélkül nem érthető meg az elmúlt két évszázad története, és a szakszervezet alapításának jogát kemény harcokban küzdötték ki.
Ma persze más kihívásokkal kell szembenézni. A munkaadóknak a globalizáció körülményei közepette több eszköz áll rendelkezésükre, hogy megkerüljék a törvényeket. Az autoriter rendszerek pedig nem szívbajosak előnyben részesíteni a minél rosszabb, egészségtelenebb módszerekkel dolgoztató, szakszervezetre morgó vállalatokat.
Ám ahhoz, hogy sikeresen megvédjék a munkások jogait, a szakszervezeteknek láthatóbbá kellene válniuk. Például a mai Magyarországon rendkívül keveset tudnak az emberek arról, mit és miért tesz a szakszervezet.
Nem lehet mindent az oktatástól várni, ezért maguknak a szakszervezeteknek is lépniük kell. Nem hagyatkozhatnak a digitalizációra (hogy majd az okostelefon révén mindenki értesül a hírekről), hanem maguknak is a hagyományos eszközök (brosúrák, sajtó) útján kell népszerűsíteniük magukat és nevelniük a munkavállalókat.
Ezen kívül tudomásul kell venniük, hogy nincs politikamentes ügy. Tetszik vagy sem, az életünkben minden közügy, tehát politika (a magyar nyelv különválasztja a politizálást és a közügyekkel foglalkozást). Nem szabad félni a politizálástól – amennyiben azon a közügyekkel való foglalkozást értjük. A szociáldemokrata szakszervezet számára egy szociáldemokrata, egy kereszténydemokrata szakszervezet számára egy kereszténydemokrata párt nem ellenség, hanem szövetséges. Csak ne legyen sárga szakszervezet, se kamupárt!
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.