„Mindenki azt kérdi, mit félsz? Bár mindenki azt mondja: minden rendben lesz. Ezt értjük, de azt nem tudjuk, mi lesz egy óra múlva” - próbálja érzékeltetni Viktória, a Heart to heart civilszervezet ungvári önkéntese, mit jelent Kárpátalján a háború. Társával, Natáliával érkezett Budapestre két hordozható generátorért. Az áramfejlesztőket a MedSpot, Orvosi Segítség, Ahol Kell Alapítvány vásárolta nekik a karácsonyi adomány gyűjtő kampányból megmaradt pénzükből.
Az Intercontinentál halljának kényelmes kanapéin beszélgetünk, innen a panoráma ablakokon pont a várra látni. Ott fenn hatalmas molinó hirdeti a Vaszary-kiállítást. A két nő tekintete oda-oda kalandozik. Viktória, aki egyben tolmács is, azt mondja: alig tudja fölfogni, hogy mióta nálunk van, valahányszor csak megnyitja a csapot, folyik meleg víz, bármikor villanyt gyújthat, a tévén folyamatosan van kép, hang.
Odaát nincs így.
„A légiriadók mindennaposak. Ha megszólal a sziréna, menni kell, tanítási időben a gyerekeket a templom katakombájába viszik. Óvóhellyé alakították a házak pincéit. Az éjszaka is van riadó, ezért ruhában fekszünk,
a gyerekek sem használják a pizsamát, harisnyanadrágban, vastag pulóverben alszanak. Az első hangra már reflexszerűen kapkodom össze őket meg a két kutyát.
Aztán vállamra lódítom az ajtó mellől a legszükségesebb holmikkal a nagy táskát és jön a nagy futás, le a pincébe. De csak gyalog, ekkor a liftet, ha lenne is áram, már nem szabad használni. Nem tudod, meddig kell lent maradnod. Van, hogy fél óra, de lehet három, négy is. Abban a házban vagyok gondnok, ahol élünk. Ezért, ha a családom már lenn van, akkor még szükség szerint visszamegyek egy-egy lakó ágyban fekvő anyját, testvérét lesegíteni. A pincét nem óvóhelynek építették, így nincs vécé, nincs víz.”
„Amióta az oroszok több ukrán energiaszolgáltató központot is megsemmisítettek, gyakran van áram kimaradás Ungváron" - magyarázza Viktória, hogy miért olyan nagy dolog ez a két ajándék generátor. Az utcák este vaksötétek. Közvilágítás nincs, a kórházakon és az egyéb létfontosságú szolgáltatókon kívül áramhoz mindenki csak a nap meghatározott szakaszában és csak néhány órára jut. Az energiaszolgáltató a város minden utcájára lebontva közli egy táblázatban, hogy ki, mikor számíthat arra, hogy a lakásában lesz villany.
„A mi utcánkban például reggel hattól nyolcig van áram, aztán délután négy és hat között" - mondja Viktória. Ebben a kétszer két órában kell elintézni minden fontos dolgot, bekapcsolni a mosógépet. Kicsit fűteni a lakást. Főzni, és intézni mindazt, amire másnak egész nap van lehetősége.
„A Heart to heart ungvári segélyközpontja az Ukrajna bármely pontjáról érkező segélykéréseket próbálja teljesíteni" - mondja Natália, aki civilben egy butik tulajdonosa. A kérések egyre jönnek, hogy hol kinek, mire van szüksége, a neten elérhető közösségi táblázatba gyűlik, még a harcokkal érintett városokba is küldenek gyógyszert, élelmet, kötszert, rokkantkocsit, mankót. Gyakran éjszaka érkezik az igény, és hajnalban már ott is van az autó, ami viszi a dobozokat Kharkivba, Bucsába, Lvivbe. Azaz szortírozni, összeállítani csomagot, akkor is kell, ha nincs áram. A sötétben, gyakran fejlámpával dobozolnak.
A MedSpot decemberben már szerzett az ungváriaknak két nagyobb generátort. A szervezet önkéntes orvosai, ápolói évek óta járják a természeti katasztrófák, a háború elől menekülők segélyhelyeit. Így jutottak el hónapokkal ezelőtt Ukrajnába, ahová lehetőségeikhez mérten szállítanak gyógyszereket, kötszereket és egyéb kórházi felszereléseket. A transzporttal együtt utazó orvosaik, pszichiátereik pedig segítenek a határ túloldalán is a menekültek ellátásában. Így saját bőrükön is megtapasztalták, milyen nehéz a „segítés”, a betegek vizsgálata, ha az EKG és az egyéb diagnosztikai eszközöket áram híján nem tudják használni.
Natália arról beszél, hogy egyre nehezebb a szükséges gyógyszereket biztosítani, az adományozási kedv mostanra lanyhult.
Ahogy a harcok durvulnak, úgy lesz mind több a kérés. Az az oroszok által tűz alatt tartott városok civil lakosságának egyre nagyobb a szüksége antibiotikumra, fájdalomcsillapítókra, gyulladásgátlókra, abortusztablettákra, fogamzásgátlókra, nyugtatókra, inzulinra, vérnyomásra ható szerekre, kötszerekre, mankókra, rokkantkocsikra.
„A bizonytalanság felőrli a személyiséget. Az állandó feszültségtől, a stressztől egyre többeknél alakul ki magas vérnyomás, cukorbetegség. A beszélgetések szinte csak borzalomról, fájdalomról, veszteségekről szólnak, így az azok, akik soha nem jártak a borzalmak helyszínein, azok is átélik a beszélő fájdalmát, sokak már aludni sem tudnak, nyugtatóra van szükségük.”
A menekültek és a történeteik pedig csak jönnek, jönnek. Egyre többen olyanok, akik átélték, hogyan vált egyetlen pillanat alatt a földdel egyenlővé az otthonuk. „Este ülsz az asztalnál, gőzölög a vacsora, a gyerek éppen feláll a leckéje mellől, a kutya átfut az ebédlőn, és egyszer csak repül minden. És nem marad ott senkid és semmid.”
Egy 70 év körüli asszonyról, aki most az ungvári segélyközpont „oltalma alatt él”, Natália idézi fel, mi mindenen ment keresztül, mire Kárpátaljára ért. Több hetet töltött egy óvóhelyen, amikor végre kihozták onnan, egy bomba légnyomása úgy a falnak lökte, hogy megrepedt a koponyája, megsérült a szeme. Otthona megsemmisült. Férje sírja helyén is csak egy bombatölcsért talált. Ez adta a döntő lökést, hogy nekiinduljon a világnak. Az utat Harkivtól Ungvárig egyedül tette meg.
Most Kárpátalja a legbiztonságosabb hely Ukrajnában. Közel van a magyar meg a szlovák határ, ezért Viktória szerint az oroszok nem kockáztathatják, hogy egy eltévedt lövedék a NATO-területre hulljon. De azért innen is sokan, az első sokkot „kiheverve” visszamennek Kijevbe, Harkivba. Ám akinek nem maradt meg a háza, nincs családja, azok maradnak az iskolákban, kollégiumokban kialakított menekültszállásokon. Aki tud segít nekik. A kárpátaljai magyar az ukránnak, az ukrajnai orosznak. Hogy kinek, mi a nemzetisége, anyanyelve itt már nincs jelentősége.
