- Családi csendélet (Légrádi Gergely: Alkalomadtán)

Ki bírja tovább csendben? Ő lesz a király. A csendkirály. A csendben levés tehát erény. Nagy kitartással, önuralommal jár, a végén elnyerve a másokon való uralmat is. Példamutató cselekedet: maradj csendben, te leszel az élet császára!
Tudjuk, hogy nem így van. Még a játékban sem. A csend maga az uralom, ami ránk telepszik, kommunikációja kommunikációképtelenséget okozhat. A kitartó hallgatás elfojtást, befelé fordulást, öntudatzavart – társas magányt. (Ráerősítve az amúgy adott és könyörtelen létalapunkra, önmagunkba zártságunkra.)
Légrádi Gergely hatodik kötete, negyedik regénye egy családi csendélet rekonstrukciója. A nyolc fejezetben bemutatott hallgatástörténet szereplői magukban, külön-külön szólalnak meg, egymástól időben is elzártan, néha mégis egymáshoz intézve szavaikat, melyeknek célba érése eleve kétséges – és mintha nem is lenne olyan nagyon fontos. A regény terjedelmének egyharmadát kitevő első fejezetben András meséli el élettörténetét, felnövekedését egy diszfunkcionális („diszfónikus”) családban, ahol a szülei sem egymással, sem vele nem beszélnek, a szeretet kimutatása mintha tiltott lenne.
A legnagyobb tabu pedig a jelen pillanatától való mindennemű elrugaszkodás, a múltra való rákérdezés: kik is a szülők, kik voltak az ő szüleik, hogy kerültek össze, mi a történetük? András történet nélkül, csendben felnő, továbbszőve a hallgatás fonalát, valójában komoly identitásproblémákkal, emberi kapcsolatdeficitekkel bukdácsolva a felnőttlétben.
A hallgatás burkát végül az anya halála repeszti meg. A II., IV. és VI. fejezetben az apa, Zoltán egykor fiának szánt – majd alkalomadtán olvasásra kerülő – könyvek lapjai közé rejtett „üzenetei” sorjáznak mindarról, amiről az évek alatt hallgatott, és a hallgatás okairól. Ám az alkalom soha nem jön el, mert az apa egy ponton visszagyűjti könyvidőkapszuláiba zárt vallomásait – így ezekről csakis az olvasó értesülhet. Az anya, Edit története (közös történetük sajátos nézőpontvetülete) a II. és V. fejezetben nyílik fel (retrográd módon, hiszen a bennük megszólaló perszóna már halott…); míg a VII. fejezet egy régmúltbeli éjszakai beszélgetés Zoltán és az ő apja, Imre között; a VIII. fejezet pedig Imre levele unokájának, melyet ezen az estén ad át a fiának, aki majd csak évtizedek múltán kézbesíti a címzettnek, az anya halálát követően (tehát szintén síron túli üzenet).
Akár egy régészeti ásatás, mely az egymásra rakódott idő és csendek múltját és okát igyekezik feltárni – a szerzői elképzelés ezt a mozaikos építkezést tartotta a leghatásosabbnak: akár egy kriminél, az olvasó az egyetlen, aki birtokában van az összes, palackba rejtett üzenetnek, amiből kirakhatja magának a négy szereplő („ki-ki a maga világában… egymással alig kommunikáló szigetként… egymás mellett… Szigetüzemek vagyunk”, 130. o.) csendszimfóniáját.
A négyszólamú, egymást kiegészítő, netán felülíró szövegépítmény az egyéni és a társadalmi traumák generációkon átívelő elfojtásainak és elhallgatásainak (kibeszélésnélküliségének) stratégiáit, a múlt feldolgozatlanságát és ebből fakadó ismétlődését van hivatva bemutatni. Mindehhez a zsidóság huszadik századi történetéből a második világháborút követő identitástúlélési dilemmákat társít, mintegy történelmi alapba ágyazva a hallgatás (a múlt lezárásának, felszámolásának) egyéni választásait. A család mind apai, mind anyai ágán (előbbin hangsúlyosabban megjelenítve) előbukkannak a veszteségek és a meghurcoltatások, össztársadalmi okokkal hátterezve a csend birodalmát.
A (valójában drámai formát sejtető) regényben ténylegesen egyetlen szereplő sem feddhetetlen, a szavaik igazságtartalma is sok esetben megkérdőjelezhető (a hazugság, az önáltatás lételemükké vált) – éppúgy, mint a cselekedeteiké: a szabad akarat, a sors irányíthatósága, a véletlenszerűség, az áldozatiság, a felelősségvállalás, a történelmi-társadalmi szituációk és benne az egyén mozgástere az elbeszélők és az elbeszélés egészének is tárgyává, kérdésévé válik.
Ahogy ez az olvasóban sem történhet másképp. Van miről beszélni… (Kalligram, 2022. 272 o.)