Az Izraelben bekövetkezett szélsőjobboldali fordulat ismeretében korai lenne még kijelenteni, hogy levonult a populista hullám. A világpolitika fejleményei azonban többnyire biztatóak.
Két tengerentúli nagyhatalom autokrata vezetője is megbukott a közelmúltban; igaz, hogy a hatalomátadás sem az Egyesült Államokban, sem Brazíliában nem volt zökkenőmentes - az elmozdított zsarnokok által fellázított csőcselék erőszakosan lépett fel. Putyin ukrajnai inváziója pedig az öreg kontinensen is szétzilálta a tekintélyelvű vezetők koalícióját. Visegrádi négyekről már csak múlt időben beszélhetünk, miután Orbán Viktor lengyel elvbarátai ráébredtek, hogy Moszkva leghűségesebb európai csatlósára pazarolták korábban a bizalmukat. Prágában a populizmus romjait takarítják éppen. A térségben úgyszólván egyedül a magyarországi illiberális rezsim áll szilárdan. Miért és meddig?
Nem tévednek azok, akik elsősorban Angela Merkel rövidlátását, illetve passzivitását teszik felelőssé azért, hogy „a nemzet miniszterelnöke” 2010 után nem pusztán kiépítette, de időközben leválthatatlanná is tette Európában unikálisnak tekinthető rendszerét. Az viszont részünkről lenne rövidlátás, ha az ex-kancellár asszony engedékenysége mögött mindössze a hazánkba települt német autógyáraknak Orbán által juttatott nagyvonalú adókedvezményeket sejtenénk.
Merkelt ugyanaz a megfontolás vezérelhette magatartása kialakításakor, ami az Európai Parlament néppárti frakciójára is jellemző volt sokáig. A Fidesz korábbi pártcsaládjában ülő konzervatívok nem voltak vakok és süketek. Érzékelték Orbán Viktor szívós igyekezetét a magyarországi jogállam teljes leépítésére, a szemük előtt zajlott a független intézmények elfoglalása. Hogy Merkel és az uniós vezetők nem léptek közbe még a negyedik alkotmánymódosítás kierőszakolásakor és/vagy a Népszabadság megfojtása idején sem, azt sajátos megbékítési politikájuk (appeasement) magyarázza. Egész egyszerűen geopolitikai szempontból nagyobb veszélyt láttak hazánk EU-ból való távozásában, mint hogy házon belül próbálják domesztikálni a renitens kormányfőt.
Ez a stratégia több okból is csődöt mondott. Egyrészt egy idő után már a néppárti EP-képviselők sem tudták megmagyarázni a nyugat-európai adófizetőknek, miért kell Orbán Viktor családjának és hűbéreseinek szemérmetlen tollasodását finanszírozniuk. A másik ok pedig Ukrajna orosz lerohanása, mely többek között azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a moszkvai despota expanziós törekvései, melyek a demokratikus világ létét fenyegetik, megértésre és támogatásra találnak az Orbán-kabinet részéről.
A Putyin ötödik hadoszlopát képező orbáni garnitúra a jelek szerint hatékonyan lazítja az észak-atlanti szövetség és az EU kohézióját. Olyannyira, hogy az európai értékközösségben Orbán hovatovább persona non grata lesz. Miniszterelnökünk maga is tudja, hogy szekere rúdja kifelé áll az Unióból. Máris elkezdte megdolgozni a hazai közvéleményt, hogy amint a brüsszeli pénzcsapot végleg elzárják, rögvest kiterelhesse nyáját Európából.