– Egy év után katonai szempontból milyen háborúnak nevezhető az orosz-ukrán fegyveres konfliktus?
Kaiser Ferenc: – Abból kell kiindulni, hogy a hadműveletek kötött térben zajlanak. Tény, hogy az oroszok légierővel, rakétákkal támadják a teljes ukrán elektromos hálózatot, a nagy ellátó rendszereket. De ezzel együtt ez egy regionális háború. Politikai síkon persze akár globális szintre is terjeszthető Ukrajna nyugati támogatása miatt, amelyet az orosz stratégiai kommunikáció úgy fordít át, hogy Oroszország a Nyugat ellen harcol. De szigorúan katonai szempontból egy jól körülhatárolható területen zajlik az összecsapás. Regionális és szimmetrikus.
– Utóbbin mit értsünk pontosan?
K. F.: – A háborúkat az egymás ellen harcoló országok katonai képességei, erői alapján is lehet csoportosítani. A szimmetrikus háborúkban mindkét fél nagyjából azonos képességekkel rendelkezik. Lehet, hogy az egyiknek sokkal több katonája van, de a másiknak korszerűbb a haditechnikája. Az egyiknek több harckocsija, a másiknak több páncéltörője van. A különbségek összességében kiegyensúlyozzák egymást. Vannak nem szimmetrikus háborúk, amelyekben a két fél azonos haditechnikai eszközökkel, képességekkel rendelkezik, de az egyik sokkal többel és sokkal több emberrel. Vagy az eszközök mennyisége nagyjából egyenlő, viszont az egyik félnél generációs különbség jelentkezik. Ilyenek voltak az arab-izraeli háborúk, ahol az izraeliek képzettségben, fegyelmezettségben, és esetenként, főként az amerikai támogatásnak köszönhetően, haditechnikában az arabok fölé tudtak kerekedni. A harmadik típus az aszimmetrikus háború, amikor a két fél erőviszonyai nem is vethetőek komolyan össze. Az orosz-ukrán háború ebből a szempontból szimmetrikus.
– Lehet, hogy csak azért, mert az oroszok még nem vetettek be mindent?
K. F.: – Inkább arról van szó, hogy rosszul mérték fel a helyzetet. Nem számoltak komoly ukrán ellenállással.
– Pedig mindenki figyelmeztette őket…
K. F.: – A lényeg, hogy megtámadtak egy 600 ezer km²-es, 40 millió lakosú országot, amelynek 200 ezer fős hadserege van. Egy 1800 kilométeres arcvonalon, 180 ezer emberrel. Ez ellenállás esetén semmire sem elég. És nem volt B-tervük. Nem tudtak azonnal mozgósítani sem, mert azt kommunikálták, ez nem háború, csak egy „különleges katonai hadművelet”. Azóta valahogy megtörtént a mozgósítás, állítólag kiürültek a börtönök, de ezzel is csak annyit tudtak elérni, hogy kiegyenlítődjenek az élő erők. És technikában, főleg tüzérségi eszközökben hiába vannak az oroszok mennyiségi fölényben, azt az új generációs nyugati fegyverek, a francia CAESAR, a német Pzh 2000, az amerikai M777, a brit AS-90 vagy a szlovák Zuzana 2 minőségi fölénye szép lassan ellensúlyozta. Ezek a tűzvezető számítógépnek, az elektronikának, a műholdas rendszereknek köszönhetően sokkal pontosabban lőnek. Ráadásul, ami nagyon fontos, a CAESAR és a Pzh 2000 például 5-15 kilométerrel messzebbre is lő, mint a legjobb orosz önjáró löveg, az Mszta-SZ. A harcmezőn ez a különbség borzasztó sokat számít. A Szmercs és az Uragan rakétavető nagyjából ugyanazt tudja lőtávolságban, mint az amerikai HIMARS, csak utóbbinál minden rakétában van chip, és így betalálnak egy 3x3 méteres négyzetbe. A Szmerccsel meg az Uragannal egy kb. 300x500 méteres téglalapra lehet megbízhatóan célozni. Amikor az ukránok megtudták, hol tartózkodik a Donbaszban tanácsadóként tevékenykedő Dmitrij Rogozin, a Roszkoszmosz volt vezérigazgatója és egykori miniszterelnök-helyettes, négyet-ötöt odalőttek – vélhetőleg egy CAESAR-ral –, és mind eltalálta az éttermet. Hasonló esetben az oroszok az egész negyedet eltörölték volna tüzérségi tömegtűzzel a föld színéről. Az egyensúly tehát megvan, csakhogy az efféle szimmetrikus háborúk nagyon sokáig tartanak, rengeteg emberáldozatot követelnek, és egészében eredménytelenek. Gondoljunk csak a koreai vagy az iraki-iráni háborúra.
– Hihetetlennek tűnik, hogy az orosz nagyhatalmi hadi potenciál nem tud fölényre szert tenni.
K. F.: – Részben azért sem, mert Oroszország nem vethet be mindent. Komoly erőket kell állomásoztatnia a Távol-Keleten, mert ugyan nagy a barátság Kínával, de mégiscsak egy nagyhatalom, és bármikor kiújulhatnak a múltból örökölt területi viták. Elvégre annak a régiónak egy jelentős része kétezer évig Kínához tartozott, Vlagyivosztokot is tőlük szerezték meg az oroszok a második ópiumháború utáni egyenlőtlen szerződések során. Jelen kell lenniük katonailag a Kaukázusban is. Ahogy kivontak „békefenntartó” egységeket Hegyi-Karabahból, az azeriek meg az örmények azonnal egymásnak estek. A Grúziából kiszakadt, orosz támogatással „függetlenné” vált Dél-Oszétia és Abházia sem hagyható magára. Amint elvontak onnan orosz erőket Ukrajnába, Grúzia azonnal bejelentette, ideje volna újra megvizsgálni a NATO-csatlakozás kérdését. Ha a svédek meg a finnek most belépnek, a finn határra is kellenek további csapatok. Kalinyingrádot is tartani kell. Meg hát tartalékokra is szükség van.
– Az utóbbi évtizedek során többször láttuk, hogy mikor nagyhatalmak regionális háborúba keveredtek, a haderejüknek csak egy részét mozgósítva, valamilyen szinten kudarcot szenvednek. Vagy magában a háborúban, vagy a békefenntartásban.
K. F.: – De tegyük mindjárt hozzá, hogy azok zavaros aszimmetrikus háborúk voltak. A vietnámi is, mert ott az amerikaiak mindig legyőzték a gerillákat, ha megtalálták őket. Csakhogy ez borzasztó nehéz feladat volt. Felperzselték a dzsungelt szikkasztó anyagokkal, erre a vietnámiak beásták magukat a föld alá. A gerilla nem látszik, mindenhol ott van, meg sehol sincs, mert a gerilla a nép. Ugyanez történt Irakban és Afganisztánban. De a társadalmi nyomás is szerepet játszott abban, hogy végül kivonuljanak ezekről a területekről. Mert a nyugati polgárok veszteségtűrő képessége nem olyan nagy. A politikai elit ugyan ott sem tekinti magával egyenrangúnak a köznépet, de leváltható. Felmérések szerint egy halott katona 10 elveszített szavazót jelent, egy háborús rokkant pedig legalább kétszer annyit, mert a kudarc eleven szimbóluma.
– A most megszállt ukrán területek egy részén is van gerillamozgalom.
K. F.: – Igen, rendszeresen támadják az orosz konvojokat. De az orosz társadalom kevésbé érzékeny az emberveszteségekre. Pedig ez orosz oldalon az eddigi legmértéktartóbb becslések szerint is legalább ötvenezer halottat és nagyjából háromszor ennyi hadirokkantat jelenthet.
Boda Mihály: – A másik ok, amely miatt ezek a háborúk kifulladnak, és gyakran az erősebb fél kudarcával, kivonulásával végződnek, hogy a többségük proxy háború. Az egyik nagyhatalom benne van, a másik katonai ereje pedig az ellenfél támogatásán keresztül jelenik meg. Ez a hidegháború és a nukleáris korszak terméke. Hasonló zajlik most Ukrajnában is. Az Európai Unió és főleg az Egyesült Államok olyan komoly katonai támogatást nyújt az ukránoknak, hogy elmondhatjuk, gyakorlatilag ők vívnak háborút az oroszokkal, amely számukra kedvező mederben halad, hiszen gyengül az orosz fél, a nyugati fegyvereket pedig ki lehet próbálni élesben.
K. F.: – A vietnámi háború idején Hanoinak korszerűbb légvédelme volt, mint Moszkvának, mert a szovjetek ott tesztelték az új technikát.
– Ugyan a nemzetközi jog meghatározza, melyek a háborús bűncselekmények, de az elképesztő kegyetlenségekkel szembesülve érdemes még a háború szabályairól, morális szokásairól beszélni?
B. M.: – A harcok elején általában még van jelentősége, de egy elhúzódó háborúban folyamatos az elembertelenedés a katonákat érő traumák, a hétköznapivá váló gyilkolás következtében. Ha kifejezetten a civilek elleni támadásokról beszélünk, ezúttal döntően orosz akciók kapcsán, kétféle atrocitást különböztethetünk meg. Az egyik, amikor rossz helyre megy a rakéta, és lerombol egy tízemeletes lakóházat. Ezek megítélésénél az ostromállapotból indulhatunk ki. Az ostromló fél akkor jár el korrekt módon, ha felkínálja a civileknek a távozás lehetőségét. Talán cinikusan hangzik, de ez az út most is nyitva áll. Számolni kell a fegyverek pontatlanságával, és egy ostrom során képtelenség csak katonákra lőni. Egészen más eset, amikor például Bucsában megkötözött, kivégzett emberek holttestét találják meg. Itt felmerül a felelősség, a háborús bűn kérdése. A vizsgálatnál azonban komoly probléma, hogy efféle megfélemlítési vagy megtorló akciókra általában nem adnak nyílt parancsot. Inkább gátakat szakítanak fel a katonákban, uszítják őket, utalnak a kíméletlen bánásmód, a fosztogatás lehetőségére.
– Egyre elterjedtebb az emberi pajzs alkalmazása is.
B. M.: Ha egy kórházba telepítenek katonai egységet, és nem ürítik ki, lényegében ugyanarról van szó, mint amikor egy terrorista menekülés közben maga elé ránt egy civilt. Ezzel együtt egy ilyen szituáció megítélése nem teljesen egyértelmű. A felelősség azt terheli, aki előidézte a szituációt, de nem mindegy, hogy a saját vagy az ellenség civiljeiről van-e szó, illetve hogy több civil halt-e meg, mint amennyit az úgynevezett járulékos kár engedélyez.
– Egyáltalán, lehet egy háborút szabályosnak vagy igazságosnak tekinteni?
B. M.: – Erkölcsi megközelítésben lehet erről elmélkedni, de amíg vannak háborúk, a résztvevő feleknek tisztázniuk, igazolniuk kell, miért vívják. Ennek egyik típusa, amikor igazságosságra hivatkozunk, egy másik pedig, amikor Isten akaratára. Utóbbit ma leginkább az iszlám fundamentalista szervezetekhez kapcsoljuk, de a középkorban a keresztények is gyakran hivatkoztak rá. A nyugati gondolkodásban nagyon mély gyökeret vert, hogy egy állam szuverenitásának védelme mindig igazságos ok. Ezt az elvet képviseljük az orosz-ukrán háború megítélésénél is. Meg kell azonban jegyezni, hogy a nyugati, elsősorban az amerikai kortárs gondolkodás az igazságos háborúról ma már megosztott. A döntően a nemzetközi jogi szemléletmódot követő hagyományos elmélet mellett van revizionistának nevezett álláspont is. Ez az emberveszteségekből indul ki. Egy háborúban katonáink halnak meg. Ha nem elégséges az ok, amiért harcba indulunk, aránytalan lesz a háború, mert túl sok emberéletet, meg környezeti és egyéb pusztulást követel. És érdekes módon ez az iskola a politikai szuverenitás védelmét sem tartja feltétel nélkül elégséges indoknak. Genocídium vagy egy nép szolgaságba vetésének megakadályozását annak tartja. De ha „csak” arról van szó, hogy egy terület lakossága melyik politikai közösség fennhatósága alá kerül, az nem feltétlenül elégséges ok a háborúra.
– Tehát Ukrajnának csak akkor kéne fegyveresen védenie a Donbaszt, ha ott népirtás zajlik?
B. M.: – Az említett elmélet szerint igen.
– Nem lenne értelmesebb a háborúk elkerülésén gondolkodni?
K. F.: – Sajnos még mindig nem találjuk a biztos utat ebbe az irányba. Doyle elmélete a demokratikus békéről vagy Fukuyama fejtegetései lényegében arról szólnak, hogy a demokráciák nem háborúzhatnak egymással. De talán érdemesebb a kölcsönös gazdasági függőségből kiindulni. Ma Kína és az Egyesült Államok egymás legnagyobb kereskedelmi partnerei. Ha egymásnak feszülnek, mindkettő csődbe megy. A globalizált világban nagyon sok érv szól a háború ellen. Kérdés, mindenhol meghallják-e őket. Carl von Clausewitz porosz tábornok A háborúról című művében szépen leírta, hogy a háború akaratok harca. A saját akaratunk rákényszerítése az ellenségre. Ha gazdasági, diplomáciai kényszerekkel elérem, nem vívok háborút. De egy autoriter rezsimet nagyon nehéz kényszeríteni bármire.
