könyv;irodalom;Nádas Péter;beszélgetés;

2023-02-15 17:23:00

Nádas Péter szerint a világ

Károlyi Csaba Nádas Péter beszélgetőkönyve beavatja az olvasóját az írói világkép lényegi sajátosságaiba és az alkotás műhelytitkaiba. 

„Mészöly Miklós születésének századik évfordulója alkalmából beszélgettünk Nádas Péterrel mesteréről és barátjáról (…) A Covid-járvány kellős közepén, 2021 februárjában, Zoomon. Így kezdődött. Gondoltam, jó volna folytatni. Ha már otthon kell maradnunk, fordítsuk a hátrányt előnnyé” – olvashatjuk az előszóban. A Dekameront idéző helyzet (járvány, elvonulás) tizenkét hosszabb interjút inspirált, majd a kötetbe – teljes joggal – bekerült még két korábban készült beszélgetés szövege is. S persze, nemcsak e végső méretek és arányok méltók mindenképp az író eddigi életművének formátumához, hanem a vállalkozás egészének intellektuális értékei is.

Bocsássuk tehát előre: számunkra a könyv legnagyobb vívmánya abban rejlik, hogy kellő részletességgel avatja be olvasóját az írói világkép lényegi sajátosságaiba, az alkotás műhelytitkaiba, konkrét művek keletkezésének személyes-szakmai körülményeibe. Ezen belül aztán a megvilágító erejű részletek, adalékok kimeríthetetlen gazdagságát kapjuk. Felsorolásuk lehetetlen, lehetőségünk mindössze néhány példa kiemelésére nyílik.

Roppant izgalmasak – és nagyon tanulságosak – azok a beszélgetések, amelyekben Nádas a világirodalmi tájékozódásának szempontjairól beszél: szerzők és művek kavalkádja vall itt az ízlés és értékrend jellegzetességeiről. Érdeklődése igen tág, az antikvitás klasszikusaitól a német, francia, orosz próza nagyjain át a skandináv krimikig terjed. E hosszú sorozatból kiemelkednek a Thomas Mann emberi-írói karakteréről vagy a Robert Musil hatalmas alkotásáról (A tulajdonságok nélküli ember), a benne testet öltött művészi ambíciókról szőtt gondolatok. A hazai pályatársak, barátok közül Esterházy Péter, Mészöly Miklós és Kertész Imre portréjához nyújt máshol fellelhetetlen vonásokat.

Igencsak elmemozgató, amit az elemi emberi kapcsolatokban a kölcsönösség és a viszonosság megkülönböztetéséről, az esztétika és az etika összefüggéséről, az emlékezésünk határairól, szenzualista alkotói törekvéseiről (ezen belül a testi szerelem ábrázolásának dilemmáiról) mond.

Nem kevésbé revelatívak a lét-nemlét alapkérdéseiről kifejtett gondolatok, közöttük ez is: „a halálodban ismét átéled a saját születésedet”. Ugyanez részletesebben: „Szerintem úgy tudja megőrizni a tudatát az eltávozáskor az ember, ha a születésével azonosítja a halálát, hiszen a tudata véges, ahová belép, az viszont végtelen. Ez az egyetlen védelem, amit a tudata nyújtani tud önmagának.” Másképpen: „Az életrajzom eleje ugyanis nem a születésem, az életrajzom vége nem a halálom.” Ha tetszik, ez akár vigasztaló is lehet. Pontosabban: más vigaszunk aligha létezhet.

A műfaji kritériumok, az elbeszélésmód változatai, a valóság és fikció, a mindennapi és a szerzői én viszonyának törvényszerűségei mind-mind szerves részei annak a bonyolult tudásnak, mely végül is annak feltárására szolgál, hogy „milyen lény az ember”.

A dialógusok bővelkednek ínyenceknek való érdekességekben. Ilyen például a futás és az úszás összehasonlító elemzése a gondolkodás és érzékelés szempontjából. A stílus regiszteréből nem hiányzik a humor sem: „Mészöly szerint a könyveknek ott kell lenniük a polcokon, s akkor egy idő után diffundálnak, olvasatlanul is belemennek a fejedbe.”

Természetesen ez kétszereplős könyv. Létrejöttében Károlyi Csabának már ötletgazdaként kiemelt szerepe van. Az már aztán magától értetődik, hogy magabiztos otthonossággal mozog a Nádas-életműben, a róla szóló szakmunkákban, az említésre kerülő fotográfiai összefüggések rejtettebb dimenzióiban, hiszen ezen a szinten e tájékozottság szakmai alapkövetelmény. Ő irányítja továbbá a beszélgetéseket, jelöli ki a témaköröket, építi fel a kérdéssorokat. Végeredményben az olvasót képviseli azzal, hogy kitartóan, olykor az író ingerültségét is vállalva addig érdeklődik, amíg nem sikerül egy-egy bonyolultabb probléma tisztázása. Az interjúk készítője méltán emeli ki: „Annak örültem a legjobban, amikor az értetlenkedő kérdésemre nem csupán alaposan megfontolt, hanem szenvedélyes, sőt indulatos válasz érkezett. Értsem már végre, mi miért és hogyan van. Sokszor a legrosszabb kérdésre jön a legjobb válasz.”

A nyolcadik beszélgetés azzal indít, hogy az író külföldön járt, utazása sikeres volt. Beszámolója szerint: „az Akademie der Künste gondozásába került az irodalmi hagyatékom. Vittem a számítógépemet, a teljes tartalmát lemásolták. Valamennyi kézirat, kiadatlan kézirat, levél, napló, dokumentum, családi fénykép, feljegyzés, a regények és esszék teljes jegyzetanyaga és dokumentációja, minden hozzájuk került, a fotóhagyaték egy része is.” Berlin lesz tehát a jövő Nádas-kutatásának centruma.

De ennek a kutatásnak az Egy teljes év alapműve lesz. Persze, a szakmai szempontokon túl a könyv egyszersmind lebilincselő olvasmány is. A ráhangolódást segíti, hogy a legtöbb beszélgetésnek van lazább, csevegő felvezetése és befejezése – az örökös terjedelmi gondokkal küszködő szerkesztők ezeket szokták eleve kihúzni. Itt viszont fontos „dramaturgiai” szerepet kapnak abban, hogy az interjúknak hangulati/emocionális ritmusa, szerkezete is legyen. Az utolsó beszélgetés végén a visszafogottan rövidre zárt elköszönést az olvasó ezért érezheti szinte melankolikusnak vagy elégikusnak. 

Infó: Károlyi Csaba: Egy teljes év. Beszélgetések Nádas Péterrel. Jelenkor, 2022