„Mészöly Miklós születésének századik évfordulója alkalmából beszélgettünk Nádas Péterrel mesteréről és barátjáról (…) A Covid-járvány kellős közepén, 2021 februárjában, Zoomon. Így kezdődött. Gondoltam, jó volna folytatni. Ha már otthon kell maradnunk, fordítsuk a hátrányt előnnyé” – olvashatjuk az előszóban. A Dekameront idéző helyzet (járvány, elvonulás) tizenkét hosszabb interjút inspirált, majd a kötetbe – teljes joggal – bekerült még két korábban készült beszélgetés szövege is. S persze, nemcsak e végső méretek és arányok méltók mindenképp az író eddigi életművének formátumához, hanem a vállalkozás egészének intellektuális értékei is.
Bocsássuk tehát előre: számunkra a könyv legnagyobb vívmánya abban rejlik, hogy kellő részletességgel avatja be olvasóját az írói világkép lényegi sajátosságaiba, az alkotás műhelytitkaiba, konkrét művek keletkezésének személyes-szakmai körülményeibe. Ezen belül aztán a megvilágító erejű részletek, adalékok kimeríthetetlen gazdagságát kapjuk. Felsorolásuk lehetetlen, lehetőségünk mindössze néhány példa kiemelésére nyílik.
Roppant izgalmasak – és nagyon tanulságosak – azok a beszélgetések, amelyekben Nádas a világirodalmi tájékozódásának szempontjairól beszél: szerzők és művek kavalkádja vall itt az ízlés és értékrend jellegzetességeiről. Érdeklődése igen tág, az antikvitás klasszikusaitól a német, francia, orosz próza nagyjain át a skandináv krimikig terjed. E hosszú sorozatból kiemelkednek a Thomas Mann emberi-írói karakteréről vagy a Robert Musil hatalmas alkotásáról (A tulajdonságok nélküli ember), a benne testet öltött művészi ambíciókról szőtt gondolatok. A hazai pályatársak, barátok közül Esterházy Péter, Mészöly Miklós és Kertész Imre portréjához nyújt máshol fellelhetetlen vonásokat.
Igencsak elmemozgató, amit az elemi emberi kapcsolatokban a kölcsönösség és a viszonosság megkülönböztetéséről, az esztétika és az etika összefüggéséről, az emlékezésünk határairól, szenzualista alkotói törekvéseiről (ezen belül a testi szerelem ábrázolásának dilemmáiról) mond.
Nem kevésbé revelatívak a lét-nemlét alapkérdéseiről kifejtett gondolatok, közöttük ez is: „a halálodban ismét átéled a saját születésedet”. Ugyanez részletesebben: „Szerintem úgy tudja megőrizni a tudatát az eltávozáskor az ember, ha a születésével azonosítja a halálát, hiszen a tudata véges, ahová belép, az viszont végtelen. Ez az egyetlen védelem, amit a tudata nyújtani tud önmagának.” Másképpen: „Az életrajzom eleje ugyanis nem a születésem, az életrajzom vége nem a halálom.” Ha tetszik, ez akár vigasztaló is lehet. Pontosabban: más vigaszunk aligha létezhet.
A beszélgetésekben szükségképp kap folyamatosan nagy hangsúlyt a regényírói mesterség természetének, kikristályosodott elveinek, fogásainak szerteágazó témaköre.
A műfaji kritériumok, az elbeszélésmód változatai, a valóság és fikció, a mindennapi és a szerzői én viszonyának törvényszerűségei mind-mind szerves részei annak a bonyolult tudásnak, mely végül is annak feltárására szolgál, hogy „milyen lény az ember”.
A dialógusok bővelkednek ínyenceknek való érdekességekben. Ilyen például a futás és az úszás összehasonlító elemzése a gondolkodás és érzékelés szempontjából. A stílus regiszteréből nem hiányzik a humor sem: „Mészöly szerint a könyveknek ott kell lenniük a polcokon, s akkor egy idő után diffundálnak, olvasatlanul is belemennek a fejedbe.”
Természetesen ez kétszereplős könyv. Létrejöttében Károlyi Csabának már ötletgazdaként kiemelt szerepe van. Az már aztán magától értetődik, hogy magabiztos otthonossággal mozog a Nádas-életműben, a róla szóló szakmunkákban, az említésre kerülő fotográfiai összefüggések rejtettebb dimenzióiban, hiszen ezen a szinten e tájékozottság szakmai alapkövetelmény. Ő irányítja továbbá a beszélgetéseket, jelöli ki a témaköröket, építi fel a kérdéssorokat. Végeredményben az olvasót képviseli azzal, hogy kitartóan, olykor az író ingerültségét is vállalva addig érdeklődik, amíg nem sikerül egy-egy bonyolultabb probléma tisztázása. Az interjúk készítője méltán emeli ki: „Annak örültem a legjobban, amikor az értetlenkedő kérdésemre nem csupán alaposan megfontolt, hanem szenvedélyes, sőt indulatos válasz érkezett. Értsem már végre, mi miért és hogyan van. Sokszor a legrosszabb kérdésre jön a legjobb válasz.”
A nyolcadik beszélgetés azzal indít, hogy az író külföldön járt, utazása sikeres volt. Beszámolója szerint: „az Akademie der Künste gondozásába került az irodalmi hagyatékom. Vittem a számítógépemet, a teljes tartalmát lemásolták. Valamennyi kézirat, kiadatlan kézirat, levél, napló, dokumentum, családi fénykép, feljegyzés, a regények és esszék teljes jegyzetanyaga és dokumentációja, minden hozzájuk került, a fotóhagyaték egy része is.” Berlin lesz tehát a jövő Nádas-kutatásának centruma.
De ennek a kutatásnak az Egy teljes év alapműve lesz. Persze, a szakmai szempontokon túl a könyv egyszersmind lebilincselő olvasmány is. A ráhangolódást segíti, hogy a legtöbb beszélgetésnek van lazább, csevegő felvezetése és befejezése – az örökös terjedelmi gondokkal küszködő szerkesztők ezeket szokták eleve kihúzni. Itt viszont fontos „dramaturgiai” szerepet kapnak abban, hogy az interjúknak hangulati/emocionális ritmusa, szerkezete is legyen. Az utolsó beszélgetés végén a visszafogottan rövidre zárt elköszönést az olvasó ezért érezheti szinte melankolikusnak vagy elégikusnak.
Infó: Károlyi Csaba: Egy teljes év. Beszélgetések Nádas Péterrel. Jelenkor, 2022
