Magyarország (plusz Oroszország és a Fülöp-szigetek) példájával illusztrálta a héten Rachel Maddow az amerikai MSNBC hírcsatornán futó műsorában a tekintélyuralmi rendszer kiépítésének egyszeregyét, úgy is mint első lépés: a kritikus sajtó ellehetetlenítése, ily módon az ország gondolkodásának irányítása azáltal, hogy csak a kormányzatot dicsőítő, az ő narratívájukat sulykoló hangok érik a társadalmat. Csöppet árnyalnám a képet azzal, hogy nálunk nem pusztán ellehetetlenítik a kritikus sajtót, ahogy a Népszabadságot bedózerolták, ennél sokkalta sumákabb módokon is konspirálnak.
Tudvalévő, hogy hazánkban az állam a legnagyobb hirdető, egymaga többet költ reklámra (ráadásul a mi pénzünkből), mint az összes élelmiszerlánc együttvéve, polipcsápjai pedig a piac minden szegletébe elérnek. Még oda is, ahol csak a Google által kezelt hirdetéseket óhajtanák kitenni, mert onnét sem csak lábkörömgomba elleni csodaszer és látványdisznóvágással, paleo-hagymásvér-kóstolással egybekötött ásotthalmi tanyawellness jön fel hirdetésben. Ott a Facebook, ami akkor is a képünkbe tolja az újabb Megafon-hirdetést, ha már minden szócsövét egyesével letiltottuk és en bloc blokkoltuk a politikai kontentet, mert egész egyszerűen szőnyegbombázásra van beállítva. És amikor az ember óvatlanul elindítja a gyerekének a YouTube-on a Bogyó és Babócát – vagy rákattanna a Henflixre, az első magyar „Tyúk-ValóVilágra”.
Van itt minden, románc, intrika, kakaskodás, mi máris csípjük –, egyből beletrafál a szankciós horrorfilmbe a folteltávolítós mosószer mellé. Kimondta aznap a telefonja jelenlétében, hogy mosás? Na ugye. Kimondta, hogy szankció? Nemzeti konzultáció? Valószínűleg nem, de mindegy is, ha csak napi fél órára kapcsolja be az internetet, tévét vagy a rádiót, legalább egy direkt vagy indirekt találkozása lesz a propagandával. Indirekt alatt azt értem, amikor például a zenerádióban David Guetta topslágere vagy Haydn vonósnégyese után elindul a hírblokk, a Magyar Távirati Iroda által szerkesztett, kormányszájízű (azt ne mondjuk, -szagú) hírekkel. Vagy épp egy kormánykritikus hírportálon olvasgat, és fizetett tartalomként megjelenik itt egy alapítványosított egyetem képzéseit népszerűsítő kancellári interjú, látszólag az intézmény szponzorálásával. Netán arról kell értesülnie, hogy „Várkonyi Andreának nincsenek sztárallűrjei”, s nem arról, hogy a kommunikációs cége milyen újabb nagy megbízást kapott kormányközeli körökből. Vagy még mindig az Index a kezdőlapja, mert hibernált állapotban/a Himalájában/egy zacskóban töltötte az elmúlt 12 évet.
Az emberiség, nem csak a magyarok őshibája, hogy rest kettővel továbbgondolni, néha még eggyel is, ami körülötte zajlik. Figyelmünk tíz másodpercnyi, akár az aranyhalé, vagy már réges-rég immunizálódtunk a manipulációra, mert nem bírtuk az állandó háborgással, lázadással járó stresszt. Mémekkel ventilálunk, időnként beállva egy kommentfolyamba egy kis csihi-puhira, csak mert akkor talán percekre úgy érezhetjük, valami ráhatásunk van még a világra, ami most nem kér a véleményünkből, ha nem vagyunk benne a 97 százalékban sem, aki szorgosan bemagolta és stréber módon visszaküldte a hülyekérdésre a hülyeválaszt. Persze ettől még nem vetemednénk odáig, mint a német balettigazgató, aki kutyakakit kent a Frankfurter Allgemeine Zeitung kritikusa arcába, negatív mondatait megtorolva – lám, már az Abendländische kultúra is felzabálja ezredéves értékeit, írnák erre a szenvedélyes Nyugat-ostorozók, csakhogy egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy ezer évvel ezelőtt nem pont így folyt a kakidobálás, vagy ennél sokkal durvábban. „Brittudósok” már úgy egy évtizede kikutatták, hogy a csimpánzoknál a fekáliájuk hajigálása nem pusztán kommunikációs és önkifejezési (akármit is takarjon ez) forma, hanem az intelligencia jele. Legközelebbi rokonunk ugyanis az állatvilágból talán az egyedüli faj, amely az emberhez hasonlóan céllal és előre megfontoltságból dobál dolgokat. Azt is megfigyelték, hogy azoknak a csimpánzoknak volt a legjobb találati arányuk, akiknek társaikénál fejlettebb volt agyuk bal féltekéje, amely az emberi agyhoz hasonlóan a beszédközpontot is rejti. Ha nagyon le akarnánk egyszerűsíteni, azért válhattunk képessé a mai kifinomult kommunikációra, mert elődeink az évezredek során egyre profibbak lettek a kakihajigálásban. Ma is így megy ez, akár élőben, akár virtuálisan, csakhogy a kritikus hangok itt kis galacsinokkal dobálóznak, ők meg katapulttal lőnek mindenkire, marha nehéz tisztának maradni ebben a távolról sem kiegyenlített küzdelemben.
Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter beszélt arról a héten a Bálnában tartott látványtoborzáson, hogy Magyarországnak megfelelő elrettentő erőt felmutatni képes, komoly, tiszteletre méltó hadseregre van szüksége. Ha a demokratikus országok szemszögéből nézzük, az elrettentő erőnk már bőven megvan, csak másképp. Ők meg aligha készülnének háborúba, leginkább senkivel se, vagy velünk vannak szövetségben. Miután a többiekkel szemben a NATO védi a seggünket, bármelyik diktátorral is kokettáljunk épp, a nagy honvédelmi készülődés láttán felmerül a balsejtelem, vajon a következő részben az MSNBC-n velünk fogják illusztrálni a katonai diktatúra kiépítésének lépéseit? Katonás végszóként Rejtő Jenő klasszikusából, Az előretolt helyőrségből Troppauer Hümér egy költeménye helyett inkább az újoncokat oktató öreg légiós, Pillote szavai sejlenek fel: „Eleinte nagyon rossz odalent, de később, ha az ember látja, hogy sohasem lehet megszokni, hát beletörődik mindenbe…”
