Ifjan azt kívánta, bárcsak halna meg az apja. Amikor aztán meghalt az öreg, az immár negyvenhat éves fiú összeroppant, hónapokra megbénította a veszteség. Így kellett lennie, mondta utóbb, nem történhetett másként. Hiszen egész életében, minden erejével azon volt, hogy kilépjen a zseniális és nyomasztó apafigura árnyékából, hogy rátaláljon önmagára. Mégis megesett, hogy neves tudósként külföldi vendégelőadásán úgy mutatták be: Thomas Mann fia.
Golo Mann (1909–94) a Nobel-díjas írófejedelem harmadik gyermeke volt a hat közül, és a naplókból kiderül, nem a szülők kedvence. Rajta ragadt beceneve totyogós korából, amikor még nem tudta kimondani „rendes” keresztnevét, az Angelust. Müncheni villájukban az élet egyszerre volt felemelő és lehangoló: hiába a kifinomult ízlés, az intellektuális pezsgés, mindenre árnyékot vetett a családfő könyörtelen dominanciája.
A gyerekek naphosszat lábujjhegyen jártak, mert a pater familias délelőtt írt, ebéd után pihent, este vendégeket fogadott, különben is utálta a lármát. A vacsoraasztalnál saját műveiből vizsgáztatta őket, emlékeznek-e minden apró részletre. Felolvasott kézirataiból, de kritikát nem várt, kizárólag rajongó hódolatot. Golo borzadva gondolt vissza gyerekkorára, depresszióját erdei kirándulásokkal enyhítette.
Filozófiát, történelmet, jogot tanult, mígnem a nácik elől menekülnie kellett hazájából. Az Egyesült Államokban szörnyű honvágy gyötörte, de zokszó nélkül tanított földrajzot egy vidéki gimnáziumban. A háborúban önkéntesként szolgált az amerikai seregben, harcolt hazája felszabadításáért, utána gyorsan leszerelt – ahogy egy magánlevélben fogalmaz – „a győztes csőcselék tettei” miatt.
Csak apjának halála után, már az NSZK-ban adta ki vaskos monográfiáját Wallensteinről, a harmincéves háború hadvezéréről. Másik nagy műve esszé a német történelemről a napóleoni háborúktól a nácik bukásáig. (Két utolsó fejezete magyarul: Németország története 1919–1945, Balassi Kiadó, 1997, fordította Kajtár Mária.) Szeretett volna minél többet megérteni és megbocsátani. Szövegei elárulják: vérbeli szépíró. Hitlerről így ír:
„Ez az ember végtelenül túlbecsülte önmagát. Intelligencia, intuíció, fantázia, akaraterő, ez mind a sajátja volt, és ezt tudta is. Sokáig szerencséje is volt. (...) Ugyanazokkal a mesterkedésekkel tette tönkre magát, mint amelyekkel felkapaszkodott. Aljasabbnak lenni, mint a többiek, ez volt az ő egyszerű trükkje, ezzel szerezte meg a hatalmat előbb Németország, aztán Európa felett. Végül a világ éppoly aljas lett, mint ő, vele szemben és azzal a néppel szemben, amelyet akaratának eszközévé tett. Így a trükk többé már nem vált be.”
Golo mindkét fivére, a csillogó tehetségű Klaus (a Mephisto írója) és a sokoldalú művész-tudós Michael is öngyilkos lett.
Thomas Mann három fia közül egyedül a középső, ez a szerény és szorgalmas szellemóriás győzte le a démonait. Függetlenségére mindenkor kényes, hiteles konzervatív gondolkodó lett, méltón a néhai atya legnemesebb örökségéhez: „fehérek közt egy európai”.