Fajgerné Dudás Andrea évekkel ezelőtt vetette fel Horváth Lóczi Juditnak, hogy alkossanak együtt, mert izgatta az a furcsaság, hogy mindketten nagyon hasonló témákkal, köztük az anyasággal dolgoznak, de teljesen más stílusban festenek.
– Döbbenetes volt az első találkozásom Judit művészetével, hogy ő ezekben az absztrakt művekben, amelyek nagyon távol állnak az én kifejezési módomtól, ugyanarról beszél, amiről én is – emlékezik vissza Fajgerné. – Az életünk nagyon hasonló, minden, amit átélünk és ábrázolunk is, csak nagyon különbözőek vagyunk a megfogalmazásban. Izgatott, hogy ez a két látásmód hogyan fog együtt megjelenni, és most látszik, hogy fantasztikus csomópontok vannak! Hasonlóak egyes színek, formák is, amelyek megjelennek egy-egy témánál. Szabó Noémi kurátorként aktívan, szinte alkotóként vett részt a projektben. Hatalmas feladatot adtunk neki, amikor kikötöttük, hogy a megnyitóig nem is akarjuk látni egymás képeit, csak ő láthatta ezeket, így kellett kiállítást rendeznie, nélkülünk. Az ő gondos elrendezésének köszönhetően még inkább láthatóvá válik, mennyi kapcsolódás van egymás képeiben.
– Számomra rendkívül izgalmas munka volt – veszi át a szót Noémi. – Sok mindenben hasonló az életünk, mindhárman két-két gyereket nevelünk, közben a hivatásunknak élünk, ez a személyiségünk része. A kiállításra való felkészülést is közös folyamatként éltük meg. Lefektettünk előre egy szigorú keretrendszert, ámde olykor mi magunk is áthágtuk a szabályokat, hiszen az életünk is belefonódott a több hónapos munkafolyamatba.
– Sokszor kellett zsonglőrködni az idővel. Ilyenkor nevetve írogattunk egymásnak, kinek beteg a gyereke, vagy mi történt épp a családban, ami elvonta a figyelmünket – folytatja Fajgerné. – Ráadásul pont azt ábrázoltuk, amin átmegyünk. Az alkotófolyamat alatt teljes mértékben átéltük azokat a nehézségeket, amikről a képeink szólnak. Megfestettük, amiről nehéz beszélni, talán azt hisszük, nem is kell, de szerintünk muszáj.
A The Space galéria is „látatlanul” fogadta be a kiállítást, az alapító Bérczi Linda részéről száz százalékos volt a bizalom az alkotók felé.
– Mikor Judit először mesélt nekem a kiállítás tervéről, már kíváncsivá tett. Mivel tanítványom volt, és azóta is kapcsolatban állunk, teljes mértékig megbízom benne. Fajgerné munkásságát is ismerem, nekem ez elég volt, hogy befogadjuk a kiállítást – mondja a galerista. – Még nem nyílt meg a galéria, amikor először leültünk hármasban beszélgetni a projektről. Nekem ebben az az izgalmas, hogy ugyanazokat a dolgokat két művész mennyire eltérő formanyelven tudja kifejezni, és mennyire más érzésed lesz ugyanattól a fogalomtól az egyik, vagy a másik képet nézve.
Rejtett párbeszédben
A kiállításon két nagyon különböző festői stílus, egy figuratív, sokszínű, szenvedélyes és egy látszólag visszafogottabb, geometrikus, absztrakt világ találkozik egymással. Elsőre hatalmas a kontraszt a hét témára megfestett művek között, ám ha jobban megvizsgáljuk őket, észrevesszük a rejtett párbeszédet a képek között.
Az alkotók által előre meghatározott témák mindegyike mély önelemzést, szinte önboncolást kívánt. A központi téma a Lelkifurdalás, a hivatás, a család és az élet egyéb aspektusainak összeegyeztetéséből fakadó folyamatos nehéz érzés és önmarcangolás. Ezt ábrázolja a két legnagyobb kép a kiállítótérben, a feszültség valósággal vibrál bennük. A következő téma, már rejtélyesebb: a Semmi nem számít igazán egy Madonna-szám (Nothing Really Matters) parafrazálása. Judit erről azt mondja:
– Számomra ez arról szól, hogy mielőtt az embernek gyereke lesz, a saját boldogsága a fontos. De ahogy megérkezik a baba, onnantól kezdve egy másik ember élete és az ő boldogsága lesz a legfontosabb. És mikor már kettő, vagy még több gyereke lesz, minden egyre bonyolultabb, az addig átlátható rendszer teljesen összegabalyodik, ezt mutatom be a kép két oldalán. A másik jelentése számomra, hogy bármelyik pillanatban történhet valami, például megbetegszik a gyerek, vagy baleset éri, ami mindent felborít. Ilyenkor hátat fordítunk annak, amit addig csináltunk, és valami egészen másba kell fognunk ahhoz, hogy a gyerek, a család jól legyen.
Mindkét szülő benne van
A harmadik képpár címe Kimerültség, öreg barátom, gyere és ölelj meg – ez az édesanyák szinte mindennapos léttapasztalata, bár az alkotók is hangsúlyozzák, ezt mindkét szülő a magáénak érezheti. Míg Fajgerné képén egy kórházi emlék jelenik meg, mikor a kisgyermeke beteg lett, Judit alkotásában széttöredezett geometriai formák feszülnek egymásnak.
– Ha az ember galerista, minden kiállításon van legalább egy kép, amibe beleszeret és nem akarja többé elengedni – mondja Linda. – Nekem most Juditnak ez a képe az. De még csak most kezdek együtt élni a képekkel, úgyhogy ez még változhat.
– Én hoztam be ezt a témát – osztja meg Judit. – A fáradtságról, a kimerültségről mindenkinek van egy tapasztalata, mielőtt gyerekei lesznek, de ezek valódi mélységét akkor ismeri meg, amikor a kicsik napokig, akár hetekig nem alszanak. Mindenki folyton akar valamit az anyukától, és végül már nem tudod, fiú vagy-e vagy lány, hogy hívnak, reggel van-e vagy este, és merre van az előre. Ilyenkor gyakran hétköznapi dolgokban hibázunk, béna balesetek történnek. Én például állandóan elvágtam a kezemet, vagy sík talajon séta közben elestem. Ezt akartam ábrázolni, amikor már a mindennapi teendők is veszélyessé válnak, annyira kimerültek vagyunk. A társadalom azonban ezzel nem foglalkozik, sokszor még a tágabb család sem. Nem kap segítséget az édesanya, és gyakran ilyenkor az édesapa sem alszik, nem tudja felváltani. A külvilág pedig úgy áll hozzá: „de hát boldog vagy, nem? Hiszen gyerekeid vannak! Ez a világon a legcsodálatosabb dolog!” Van egy keretrendszer, amibe illeszkedünk, de azon belül egy-egy ember nagyon is ki tud billenni, csak ezt sokszor nem akarjuk észrevenni – véli a festőművész.
– Ezt a gondolatmenetet folytatja Az anyai együttérzés hiánya – teszi hozzá Fajgerné. – Többféleképp lehet értelmezni: az egyik sík, hogy miután anyává válsz, a saját édesanyád segít-e neked.
A másik, hogy amikor már végletesen kimerült vagy, még mindig beléd tudják döfni a kést az anyák.
Amire már végképp nem számítasz, pont azoktól, akik ugyanazt élik át, és akiktől együttérzést remélsz, mikor megosztod a nehézségeidet. Én rendszeresen kapom a kritikát tőlem jóval fiatalabb anyáktól is. „Besül a gyerek, nem látod, hogy túl sok ruhát adtál rá? Miért nem tudod szoptatni, máris tápszert adsz neki?” – idézi a fájó megjegyzéseket.
Alhatnának a műteremben
A következő kép témája: Ha én férfi lennék. Vajon mit csinálnának a festőművészek akkor másképp?
– Akár alhatnánk is a műteremben – mondja Judit.
– Lelkifurdalás nélkül! – kontráz rá Fajgerné Andi. – Nagyon szép ebben, hogy mindkettőnknél fehérben létezik ez a festmény, mert az maga a végtelenség. Még van két téma, a galéria mellékhelyiségében megjelenik Az intimitás elvesztése, átértékelődése, miután az ember anyává válik. Ez egy kicsit humorosabb megközelítést is megenged – mondja huncutul csillogó szemmel.
– Az előtérben látható a Mentális túlterhelés, ami megint csak az anyákra szakad – folytatja Judit. – Ha születik egy gyereked, onnantól fogva az ő életét is te tartod fejben. Van-e elég pelenka, hány napig van otthon étel, kinek hova, mikor kell menni, mit kell pakolni a táskájába, ki kit hozzon el, milyen gyerek jön át – magyarázza Judit.
– A komplett életét fejben kell tartanod! Mert ha valami hiányosság van, azért te leszel a felelős – hangsúlyozza Andi.
– Fontos megjegyezni, hogy mi privilegizált helyzetben vagyunk – teszi hozzá a kiállítás kurátora. – Noha nagyon támogató közegből jövünk, támogató férjekkel, ezek a problémák a mi életünkben is megjelennek. De a magyar társadalom jelentős részében sokkal súlyosabban, traumatikusabban vannak jelen. Amikor két alkotó művészi eszközökkel ezeket felmutatja, az valójában dialógusindító. Nagyon bízom abban, hogy ezek az üzenetek párbeszédet indíthatnak el egy sokkal szélesebb társadalmi bázison.
Az anyaművész viszontagságai
Irigylésre méltó, hogy közöttük létrejött egy támogató női mikroközösség, amelyben szabadon megoszthatják egymással az érzéseiket, és egymástól is megerősítést kaphatnak.
– Már országot gondoltunk alapítani! – nevet Noémi.
– Számomra alapvető, hogy a művészetemben mindig kifejezem azt, amit átélek vagy tapasztalok – magyarázza Andi. – A kiállításaimra is többen jönnek családdal, mert úgy gondolják, itt nem kínos, ha a gyerek sírni, vagy rohangálni kezd, mert azért szegregál a művészvilág is. Sokszor mi sem visszük magunkkal a gyerekeinket, mert konfliktushelyzetekbe kerülhetünk – érzékelteti az alkotó az anyaművész viszontagságait. – Ez egy kis felszabadító élmény lehet, amellett, hogy más témákat hoz be egy-egy kép, nemcsak úgy, mint női vagy férfi nézőpont, hanem mint genderkérdés.
– Nekem van egy nagyon személyes, önző motivációm ebben, hogy szinte terápiának használom a művészetemet. A napi aktuális problémáimat próbálom kifesteni, dolgozni velük munka közben – vallja be Judit. – Emellett felelősséget érzek, hogy ezekről a témákról igenis beszélnünk kell. Szerencsés vagyok, mert volt pár szülő barátom, akikkel tudtam beszélgetni a nehézségekről, főleg a csecsemőkorú gyerekekkel kapcsolatban. Nem éreztem magam rossz anyának, bénának, vagy „betegnek”. Tudtam, hogy ez ilyen időszak, majd túl leszek rajta, és van kihez fordulnom. Ez borzasztó sokat jelentett. A kiállításunk elősegítheti azt, hogy beszédtéma legyen, hogy egy anyának, vagy apának milyen nehézségei lehetnek, ha gyerekük születik. A művészetnek megvan az az ereje, hogy ilyen elnyomott, elhallgatott tabutémákat felszínre hoz, és így elindulhat egy diskurzus.
