Tavaly januárban Marin (kormányfő, Sanna) azt mondta, Finnország nem tervezi, hogy a közeljövőben csatlakozik a NATO-hoz. A Helsingin Sanomatban megjelent közvélemény-kutatás szerint a csatlakozást a válaszadók kevesebb, mint harmada (28%) támogatta, nem ellenezte 42%, és a maradék egyharmad persze nem tudta, mit is gondoljon.
Egy hónap múlva, február 24-én Kijevben arra ébredtünk, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, május 18-án pedig Helsinki és Stockholm átadták csatlakozási kérelmeiket a NATO-nak. Marin miniszterelnöknő tavaly januárban még nagyon valószínűtlennek tartotta, hogy jelenlegi mandátuma alatt változzon a finn álláspont, bár arra számított, hogy a NATO és Helsinki kapcsolata intenzívebb lesz. A semleges Finnország a ‘90-es években elkezdte az áthangolást, az egyik cél az lett, hogy fegyveres erők és eszközei kompatibilisek legyenek a NATO-val. Helsinki például felhagyott a szovjet (és svéd) repülők beszerzésével, és az amerikaiaktól vásárolt (az F/A-18-asokat majd a szintén amerikai F-35-ösökre cserélik), továbbá úgy vélte, szuverén joga eldönteni, csatlakozik-e a NATO-hoz.
A finnek tudják, hol élnek, több, mint 1300 kilométeres határuk van Oroszországgal (és a határon túl a korábbi, Moszkva által bekebelezett területeik). De vajon számítottak-e a budapesti reakciókra?
A magyarországi kormányt nehéz döntés elé állította a finn és a svéd csatlakozási kérelem. Mi a helyes? Kit kell támogatni? A magas adókulcsokat alkalmazó skandinávokat? Meg a halszagú rokonságot? Vagy, a Türk Tanács jó megfigyelőjeként, az újraálmodott testvéreket, a törököket? Ez akkora dilemma, hogy Magyarország a legkézenfekvőbb megoldást választotta. Nem csinált semmit. A tagállamok közül utoljára Szlovákia ratifikálta a svéd-finn kérelmet, még tavaly szeptemberben.
A magyar halogatásnak volt értelmezhető kerete, Erdoğan (elnök, Recep Tayyip) talán hálás, amiért nem egyedül ő a NATO bővítésének kerékkötője. A török üzleti érdekekre nyitott, a török érzékenységeket megértéssel fogadó Orbán (kormányfő, Viktor) kisegítette a morózus, erőszakos és megszállott akarnokot. Erdoğan a svédekre van fixálva, akadt is egy-két pillanat, amikor felmerült, hogy a finn csatlakozási kérelmet külön kezelhetné a NATO. Aztán földrengés Törökországban, az amerikai külügyminiszter Ankarában, a finnek bejelentik, mégis a svédekkel tartanának, az Országgyűlés pedig a jövő héten foglalkozik a ratifikációval.
Ám újabb akadály akadt. A Fidesz-KDNP frakció. Kocsis (frakcióvezető, Máté) szerint Orbán azt szeretné, hogy támogassák a svéd és finn kérelmeket, de a frakciót nem győzte meg. A frakció hitetlenkedve hallgatta Orbánt. Senki se próféta a saját frakciójában. A frakció szerint a svédek és finnek sértegették Magyarországot, most pedig szívességet kérnek. Így gondolkodik a frakció a szövetségi politikáról. Minimális az esélye, hogy ne ratifikálnák a kérelmeket, ám delegációt küldenének a két országba. Nyilván jár érte napidíj. Annak legalább van értelme. Valamivel több, mint Orbán érvelésének. Hogy meg kell védeni a békepárti álláspontot a Washington és Brüsszel ellenében.
Egy évvel azután, hogy Moszkva megtámadta Ukrajnát, Orbán az USA és az EU ellen harcol. Szerinte egyedül Magyarország képviseli a józanságot. Nézzenek körül. Ez az új normalitás. Nem lesz ez könnyű.