A brit színházi élet legnagyobb elismerését, az Olivier-díjat kapta meg a Trafóban bemutatott előadás

Az előadás a rasszizmust, a traumákat és az ebből fakadó nehézségeket fogalmazza meg a hiphop nyelvén mindenkinek.

A düh, a feszültség és a szorongás szinte már megszokott része a mindennapoknak. Lehet-e esély ilyen körülmények között bármiféle béke megteremtésére? Ez a fő gondolatmenete a Far From The Norm angol társulat BLKDOG – azaz fekete kutya – című előadásának, amely a rasszizmust, a traumákat és az ebből fakadó nehézségeket fogalmazza meg a hiphop nyelvén mindenkinek, aki belefáradt a világban tapasztalható a gyűlölködésbe.

Nemcsak a prózai előadások, a táncprodukciók is egyre gyakrabban igénybe veszik a néző érzékszerveit. A Trafó sötét nagyszínpadán hallható hangkulisszát követően Botis Seva rendezése sem csupán a tánccal kelt feszültséget a nézőtéren. Torben Lars Sylvest – a külön-külön ismerős és talán beazonosítható, frusztrálóan szép – egyveleg zenéje tökéletes összhangban van a táncosok mozdulataival. A társulatot rendkívüli pontosság, feszesség és koncentráció jellemzi. Ritkán látni ennyire együtt lélegző és létező formációt a színpadon, mint amit Jordan Douglas, Joshua Nash, Hayleigh Sellors, Victoria Shulungu, Naïma Souhaïr és Larissa Koopman alkot. A hiphop vagány elemei mellett a hétköznapi életből elcsent mozdulatok is mélyítik az előadást. A gyerekjátékok körformájától kezdve az elesés, a gáncsolás esetlegességén át egészen a kisgyerekek itt légiesen kivitelezett „törpejárásáig”. Ez a sokszínűség pedig teret nyit a nézői asszociációknak. A gyerekkori kiközösítés, a mindenáron való beilleszkedés vágya, a bandaháborúk, a „kutyául” bánás – szó szerint és átvitt értelemben is. Mindnek helye van az erőteljes és költői előadásban.

Botis Seva erre úgy erősít rá, hogy a táncosok közelednek és távolodnak, a szorosan összehúzott kapucnijukból hol kibújik, hol teljesen eltűnik az arcuk, ám a rendezés mindenek előtt a fények nagyon tudatos megkomponálásával éri el ezt a lenyűgöző hatást. Tom Wisser fénytervező munkája epizódszerűen villantja fel az erős fényeket, filmes hatást, egyben nyomasztó hangulatot kölcsönözve a produkciónak. Az az érzetünk, sosem láthatjuk teljes egészében a történéseket. A hátul egy sorban, sorozatosan meggyulladó fényfüzér pedig gettóatmoszférát teremti. Ebben a fényben sétál ki az egyik fekete táncos fehér, mozdulataiban kisgyereket megformáló társával. Szívbemarkoló jelenet.

A kezdetben rendezett formációkban táncoló művészek töredezett szerkesztésben, fokozatosan jutnak el a teljes, brutalitásra hajazó őrjöngésig. Fontos cezúra, amikor a táncosok az életstílust is jellemző kapucnis pulcsit levetik, és fehér, pizsamaszerű, mesebeli sárkányt idéző tarajokkal és koronácskákkal tarkított jelmezben térnek vissza. Ryan Dawson Laight ruhái önmagukban is beszédesek, főként a fekete táncosok testén. De hiába a fehér egyenruha, a gyermeki ártatlanság iránti vágy, a szeretetéhség, ha a fojtogató társadalmi légkörben egymásnak ugrasztanak embereket mondvacsinált okokkal. Megfojtják és megerőszakolják a királylányt, letépik a sárkánytaréjokat, kisszékkel fejbe ütik a királyokat. A fekete férfi táncost ugyanúgy megfeszítik, mint fehér női kollégáját. Az elburjánzott düh és a feldolgozatlanságból eredő frusztráltság táncba foglalása kicsit talán túl hosszú jeleneteket kap, de a lezárás katartikus. A táncosok csapzott hajukkal állnak a színpadon, és a kapucnit felfelé, a fénybe emelik.

Az előadás utáni beszélgetésen az alkotók mindegyike a békét és a saját magunk elfogadását emelte ki, mint legfontosabb gondolatot az előadásban. Ám ahhoz, hogy a világban egyszer béke legyen, azt előbb magunkban kell megteremteni. A Far From The Norm ehhez egy remek kiindulópont lehet.

Infó: Botis Seva / Far From The Norm: BLKDOG. Február 23., Trafó