Éppen, hogy véget ért a második világháború, még ott füstölögtek a romjai és a londoni közönség felállva ünnepelte a harmincegy éves Benjamin Britten első operáját 1945 nyarán annak ősbemutatóján. Ha igaz, hogy a színpad feladata tükröt tartani kora társadalmának, akkor kifejezetten furcsának tűnhet az opera sikere, hiszen a benne megmutatkozó tükörkép már-már egy gyomron vágással egyenértékű.
Britten darabja és zenéje aktuálisabb, mint valaha: kegyetlen látlelete egy társadalomnak, ahol a bűnbakkeresés adja az alaphangot és ahol mindenki csupán a megvetésén és gyűlöletén keresztül képes megfogalmazni saját létét. A szegénység és a kiúttalan élet eggyé kovácsolja a benne fuldoklókat, akik tíz körömmel kapaszkodnak kiszemelt áldozatukba és rángatják le magukkal a mélybe, a pusztulásba.
Mert mi a legrosszabb, amit tehet áldozatával a tömeg gyűlölete és pletykája, ha nem az, hogy védekezésre és tagadásra készteti? Persze – mivel azzá válunk, amit tagadunk – az áldozat onnantól kezdve ketyegő időzített bombaként él az őt kivető társadalom peremén és a kérdés már csak az, mikor robban, elpusztítva maga körül mindent, vele önmagát is. Peter Grimes története is egy ilyen történet.
Grimes-nak, a kis kelet angliai falu halászának fiatal segédje életét veszti a nyílt vízen, amikor egy vihar messzire sodorja őket. Szomjan hal. Ugyan a halálát követő vizsgálat balesetet állapít meg, Peter Grimes-ra onnantól mégis páriaként tekint a falu. A magányos halászt kirekesztik és morálból, meg tisztességből rakott falaik, mint óriás szemellenzők merednek körülöttük. E falak összetartó habarcsa pedig nem más, mint a nyomor és a kiúttalanság, melynek lejtőjén együtt csúsznak lassan lefelé a beláthatatlan mélybe.
Grimes-t onnantól markában tartja a múltja. A szörnyű baleset, a halott fiú ott kísért folyamatosan elméjében és egyetlen dolog élteti csak: csatát nyerni az őt kirekesztőkkel szemben és meggazdagodni. Ám vágyakozásában, az elérhetetlen nagy pénz iránti örök sóvárgásban észre sem veszi, hogy a boldogság ott van karnyújtásnyira tőle Ellen, az özvegy tanítónő személyében, aki szinte egyedüliként hisz benne. Amikor lehetőség adódik arra, hogy Peter újabb segédet kapjon a közeli árvaházból, felajánlja, hogy segít majd neki a kisfiú gondozásában.
Ám a már-már őrületig fokozódó munkamániája tűréshatárának szélére sodorja a halászt, aki így második segédével is durván bánik, sőt a gyerek sebeit számonkérő Ellent is bántalmazza. A felhergelt falu hajtóvadászatának hangjait hallva vízre szállást sürget, amikor a kisfiú megcsúszik, lezuhan a szikláról és szörnyethal. Az összeroppant Grimes kievez a nyílt vízre, elsüllyeszti a csónakját és maga is odavész.
A rendező, Deborah Warner, anyanyelvi szinten beszéli Brittent. Nem aktualizál ő csak a jelenben játszat, hiszen a történet sem múlt idejű.
Előadásának legnagyobb összetartó egysége a víz, a nagy sötét végtelen, amit egy egyszerű fekete vászon jelképez. Így indul maga az előadás és ezt a vásznat engedik le mind a hat zenekari közjáték alatt. A vásznon fehér fénycsík a vízfelszín szimbólumaként mozog, hullámzik, lüktet a zene hatására.
Ezt az uralkodó vezérfonalat törik meg a felvonások képei, amik mind ugyanazon az egész színpadot betöltő üres leejtőn játszódnak. A lejtőre hordott díszlet elemek, és elszórt kellékek szerint lesz a térből halászkikötő, parti föveny, vagy kocsma. Terét teljes szélességében bedeszkázott boltok fala töri meg: az elszegényedettség, a pusztulás jelképe.
A vásznon mozgó fénycsíkhoz hasonlóan a színpadképek szintjei is folyamatos változásban vannak, hullámzanak, mint az emberek dühe és gyűlölete, amely fel-felcsap. A kocsma szintje lesüllyed, csak csípőtől felfelé látszanak a benne játszók, a lecsúszottak. Peter kunyhója kiemelkedik, mint ami ugrani készül.
A párizsi Operaház új produkciójában az alkotók, és a fellépő művészek jelentős része angol, ami nagyon is érződik az előadás hangulatán. Ami átjön, az egyfajta művészi és emberi összetartozás, az, hogy igazi közösség formálódott a próbák során. A mindig kivételes kórusról ismét csak szuperlatívuszokban beszélhetünk, vokális tökéletességük mellé nagy alázat, komoly színészi jelenlét társul, amivel igazi partnerei tudnak lenni a nagyot teljesítő szólistáknak. A fiatal karmester, Alexander Soddy biztos kézzel vezényli Britten komplex zenei szövetét, igazi egységgé formálva a legbonyolultabb együtteseket is. Hogy zenekara ünnepeli-e őt jobban, vagy az este közönsége – nehéz eldönteni.
Az énekesek mindegyike nagyszerű, szerepének méretéről függetlenül, ám mind fölé emelkedik a Peter Grimes-ot éneklő Allan Clayton, aki Madrid és London után immáron harmadik alkalommal énekli a címszerepet ebben a rendezésben. Túl a vokális tökéletességen, szerep és előadója olyan egységgé olvad össze a szemünk láttára, amilyet igazán ritkán látni operaszínpadon.
Az előadás kezdő képében Peter Grimes álmot lát. A nagy üres térben fekszik, egy halászhálóba tekeredve, fölötte óriási csónak csüng a magasban és az őt üldöző tömeg ott zúg, hömpölyög körülötte.
Csak a darab végén értjük meg, ez a színpadkép voltaképpen maga volt az önbeteljesítő jóslat és Grimes a hullámsírból nézte végig saját elmúlt életét.
Amit elsodor a víz.
Infó:
Benjamin Britten: Peter Grimes. Opéra national de Paris. Rendező: Deborah Warner
