Hosszú évek óta tart a vita, hogy voltaképpen minek nevezzük az Orbán-rezsimet. Sok megnevezéssel próbáltuk leírni sajátosságait, ám kevés sikerrel: illiberális rendszer, önkényuralom, maffiaállam, hibrid rezsim, autoriter berendezkedés, fasisztoid mutáció és sorolhatnám még, mi mindennek becézgettük. Noha a fenti meghatározások kivétel nélkül több jól alkalmazható részelemet tartalmaznak (e sorok írója szerint a legtöbbet a maffiaállam), mégis évek óta következetesen vallom, hogy az Orbán-rendszer diktatúra, még ha akadnak is, akik ezt fenntartásokkal fogadják.
Miután a magyar társadalom az elmúlt 80-90 év során, vagyis a nagyjából három generációnyira kiterjedő kommunikatív emlékezet közvetlensége révén a diktatúráról testközeli élményekkel rendelkezik, jóllehet ezek a diktatúrák egymástól is eltérő tartalmi és formai kritériumok alapján jellemezhetőek, hiszen más volt a totalitárius nyilas diktatúra, más a személyi kultusz totalitárius egypárti diktatúrája és más a szocializmus „legvidámabb barakkjának” puha diktatúrája, mégis a mai magyar társadalom jelentős része – a személyes emlékezet révén – hajlamos azt gondolni, hogy a diktatúra arról ismerszik meg, ha éjszaka megáll a házad előtt a fekete autó, aztán szapora lépteket hallasz a lépcsőház felől, csengő szól, dörömbölnek az ajtón, türelmetlenül bele is rúgnak, bejönnek, annyi időt kapsz, hogy a pizsamát átcseréld utcai ruhára, aztán begyömöszölnek az autóba, néma csend, kérded, miért visznek és hova, jobb esetben nincs válasz, rosszabb esetben egy fogak közt elsziszegett pofa be, aztán fékezés, kiráncigálnak az autóból, lefelé visznek valamilyen hideg, húgyszagú lépcsősoron, ajtó nyílik, belöknek, a lámpa vakító fénye rád szegeződik, kérdeznek, fogalmad sincs, miről és miért, aztán kapsz a képedbe egyet, majd még egyet, lezuhansz a székről, fekszel a földön, verejtékezel, szádból véres hab folyik, félelmedben bevizelsz, csizmás lábak rúgják a vesédet, taposnak a végtagjaidon, majd minden elsötétül; szóval, aki azt hiszi, hogy ezek a diktatúra nélkülözhetetlen attribútumai, az súlyosan és gyáván téved.
A diktatúrát és annak sajátosságait már Platón és Arisztotelész leírta, pedig akkoriban még autó sem volt, amely lefékezett volna a ház előtt, aztán a középkor keresztény teológusai is elemezték, csakúgy, mint a reneszánsz filozófusai, de szóltak róla – egyebek mellett – a Sienai és a Firenzei Köztársaság politikai gondolkodói stb. A diktatúra, a demokráciához hasonlóan, mindig az adott kor díszletei, kellékei, módszerei és eljárásai, igényei és elvárásai szerint működik, vagyis a „techné”, a tapasztalati tudás és az értelmezési keret folyton változik.
A fékek és ellensúlyok hiánya, a jogot felváltó feudális-hűbéresi érdekvédelem, a szabad sajtónak álcázott, ám kordonok közé szorított és zárt buborékokra korlátozott hírközlés, a szólás- és véleményszabadságot kiszorító monolit propaganda, a független média hiánya, az ideológiai indoktrinációnak alávetett oktatásügy, a civil társadalom és a politikai hatalom álláspontjától eltérő vagy azzal konfrontálódó köztestületek, érdekvédelmi szervezetek, tudományos vagy oktatási intézmények átszervezésnek hazudott kíméletlen kiiktatása, az egyetlen vezérlő ideológia folyamatos hangoztatása és mindenek mércéjévé való kikiáltása, illetve az ideológiának lódított, s saját maguk által permanensen megszegett pszeudoideológiával történő cinikus visszaélések sorozata, az érdekegyeztetés mechanizmusának totális ignorálása, a szabad választásoknak mondott, de a politikai ellenfél megjelenésének lehetőségét erőszakkal megtagadó hatalmi ukáz, s a közpénzekből fenntartott „közszolgálati” pártsajtó szűnni nem akaró „ellenségkép”-propagandája, a két választás közötti szisztematikus, a hatalom centrumából irányított és milliárdos közpénzek lenyúlásával biztosított közüzemi manipuláció és agymosás nélkülözhetetlen összetevői, de csak szegmensei a diktatúra üzemszerű működésének.
A XXI. századi high-tech diktatúra legvalóságosabb ismertetőjele az ész és értelem szerepének minimalizálása vagy kiiktatása.
A racionális érvek helyébe a hatalom gerjesztette zsigeri reakciók és az emóciókon alapuló dühödt indulatok költöznek: értelmüket vesztik és megszűnnek a valós párbeszédek, a közös szándékból fakadó diskurzusok, feleslegessé válnak az érvek és ellenérvek, s a kompromisszum leghagyományosabb politikai racionalitása esélytelenné lesz. Hiszen ott, ahol a Legfőbb Jó és a Legfőbb Rossz vívja élet-halál harcát, nincs helye semmiféle kiegyezésnek, csak a politikai ellenfélből nemzetrontó ellenséggé váló oldal megsemmisítésének és végső eltörlésének.
A racionális célkitűzéseket, amelyek a közjó fenntartásának politikai szándékaiban válnak érzékelhetővé, hogy aztán a politikai küzdelem racionálisan összemérhető versengésében önmagukat politikai választékokként kínálják, felváltják a kizárólagos hatalmi érdekek önös szempontjai, a pártérdek egyedülisége, ahol már nem a közjó a legfőbb cél, hanem a hatalmat gyakorlók kizárólagos politikai, gazdasági és financiális önérdekeinek gátlástalan érvényesítése, s a hatalom megtartásának és megőrzésének technikája, ha szükséges, látványosan a közjó ellenében.
A fent említett jellegzetességek fontos, de csupán kiragadott példázatai a diktatórikus berendezkedésnek. Ám a Magyar Orvosi Kamara rapid szétverésének keddi története az Orbán-rezsim diktatórikus működésének sokelemes példázatát nyújtja.
Aki az orvosok és a teljes egészségügy érdekeit védő szakmai szervezet, a MOK minden társadalmi egyeztetést nélkülöző, a valóságos szakmai érveket ignoráló, s a közjót súlyosan veszélyeztető ellehetetlenítése után még mindig ujjait eltartva, szubtilis észjárástól vezérelve, s rutinos bölcsességgel kerülve a sulyok felesleges elvetésének vádját – vagy csak sima gyávaságból, lényegében mindegy is –, kerüli a „diktatúra” kifejezést, az keveset tanult a történelemből és keveset képes felfogni a jelenből.
Talán még Pintér Sándort is autonóm személynek véli, tisztességes szándékú, szakmailag kompetens, nyugdíjaskorú bácsinak, aki csak jót akar, s mintha döntéseinek önmaga lenne kizárólagos ura.
Ami kedden a parlamentnek csúfolt, ma már leginkább látványos politikai kivégzések céljára fenntartott mutatványos építményben történt, az természetesen nem a demokrácia szemen köpése volt, sokkal inkább a diktatúra további élezése, saját rendszerük sokadik lefokozása.
Van még remény? Ebben a szétzilált, megalázott, félelemben tartott, gyűlölködésre idomított, hazugságokhoz szoktatott, többszörösen átvert és hülyének nézett, cselédsorba süllyesztett, sok millió embert sorstalanná és esélytelenné tett társadalomban, ahol a hatalmat gyakorlók a saját törvényeikre is fittyet hánynak, s a nagy közös kasszát mindenki szeme láttára naponta többször is gátlástalanul megfúrják, a tanuláshoz és az egészséghez való jogot kizárólag saját maguk és családjuk privilégiumának tekintik, a társadalmat a maffia klasszikus szabályai szerint totálisan függővé és kiszolgáltatottá teszik, vagyis abban a világban, amely a piszkos pénzek és a koszos seftelések lehetősége miatt a keleti despoták és a gyanús „üzleti partnerek” szívének oly kedves vadászterület, de amelytől a civilizált világ fokozódó undorral fordul el, aligha érdemes bizakodni.
Ám mégis van egy kicsiny reménysugár, távoli, sejtelmes fényecske, de kétségtelenül létező. Mert akik a saját jól bevált diktatúrájukkal még erre is képesek, azok minden önkontrolltól mentes végrehajtói a legfőbb vezérlő szándéknak: irracionális, züllött akarnokok, akik teljes meggyőződéssel hiszik, hogy bármit megtehetnek.
Megszűnt a legelemibb önmérséklet, de vele együtt szűnőben van a természetes életösztön is: csupa elszabadult, fékevesztett maffiózó, egymást szemmel tartó, egymás cinkelt lapjaiba belelátó, egymás tökét fogó, egymás viselt dolgaiból megélő alak, s a kiszimatoltak birtokában egymás sarkában álló és egymást fenyegető zsarolók és megzsaroltak érdekköre. Az én bukásom a te bukásod, a te bukásod az ő bukása, az ő bukása a mi bukásunk stb. Ez kovácsolja össze őket, ez a rendszer tartóoszlopa, semmi egyéb, no meg az iparszerűen előállított és szétterített gyűlölködés háziasítása, az utálkozás, az irigység és a frusztráltság mindennapos felhajtóerejének domesztikálása. A maradék ráció felfalja maradék önmagát.
A MOK beszántását sokan a reménytelenség biztos és megkérdőjelezhetetlen jelének tekintik. Jómagam, az örök pesszimista mégis a remény fényét látom pislákolni az alagút távoli legvégén.
Legyen nekem igazam!
