Néha a jó Homérosz szundikál… – e szólást Horatius hagyta ránk Ars poetica című művében, kissé arra is ösztökélve literátorokat és olvasókat, hogy bátran keressenek, kutassanak, mert amit találnak, kedvüket derítheti.
Az ókori kukoricától a halálra ijedt szultánig
Maradjunk kezdetnek az antik világban. Barbara Wood Lélekláng (Soul Flame) című regénye – fordította: Szíjj Zsuzsa (I-IV. rész) és Környei Tibor (V-VIII. rész) – a római császárkor elején játszódik, az 54-ben elhunyt Claudius idején. Itt a főhős, lánya és vendéglátó asszonya Rómában, a Tiberis-ünnepen vesz részt. Ebben olvassuk: „… mint mindenki más ezen a késő októberi délutánon, a magukkal hozott ennivalót ették a szabadban. A kosárban sült csirke, kukoricakenyér, olajbogyó, sajt és egy flaska hideg bor volt.”
Az angolban a kukoricakenyérre két szó, a cornbread és a pone használatos. Nem tudom, ez vajon a szerző, vagy a fordító Környei Tibor találmánya-e – az előbbi a valószínűbb –, de ha belegondolunk, hogy Kolumbusz ezer évvel és ötödfél évszázaddal ezután mit össze bolyongott, hát belesajdul a szívünk…
Időben haladva Czakó Gábor Salamon-novellák című novellafüzére javarészt az Árpád-korban játszódik Magyar- illetve Horvátországban, Géza király megkoronázott fiának, Salamonnak életét és csodáit mutatja be. Maga az író is tesz néha csodát…
Például A kápolna című novellában, amelynek színhelye Póla és egy mellette fekvő falu – a XX. században. Szent Mihállyal kapcsolatban írja: „… erejét veszti, akár az árva lány cseresznyepaprikája a forró zsírban…” Ez az Árpád-korban anakronizmus lenne, de a Bibliában sincs – nem véletlenül. „A faluban valahogy megsűrűsödött a levegő, mint amikor a békés tisztás körül tigris ólálkodik.” Ahhoz képest, hogy Európában csak állatkertben fordul elő ez az állat, a hasonlat telitalálat.
Arany János Anjou-kori kukoricázása szinte közismert a Toldi 4. énekéből. „Haj! be zokon esik most hallgatnom téged! / Hagyd el, kérlek, hagyd el e fájós beszédet. / Máskor, a tűzhelynél tengerit morzsolva, / Ítéletnapig is elhallgattam volna.” (Kolumbusz még el sem indult…)
A következő korszakhoz érve egy világsikerű könyvből idézhetünk. (Ezt annál inkább megtehetjük, mert a szerző műve az Igazság és hazugság az irodalomban című esszé is.) Stephen Vizinczey Érett asszonyok dicsérete (In Praise of Older Women – Magyar Világ, Budapest, 1990) című műve 14. fejezetében írja: „Nincs sok győzelmi babérunk, de attól dicsőültünk meg, hogy túléltük a tatárjárást (1241), a török hódoltságot (1526-1686), az osztrák elnyomást (1711-1918), a német megszállást (1944-1945).” Ez már így is túlzás, de a hangoskönyv változatban még félre is olvassák: „orosz elnyomást” hallani az osztrák helyett.
Mondhatnánk, így könnyű a történelem, de lesz még könnyebb is. „Mátyás, e zsoldoskapitány (Hunyadi János!) fia, nagy reneszánsz uralkodó lett: Matthias Corvinus (1458-1490) a művészet és az irodalom mecénása, a népek védelmezője – az első magyar király, aki jogot adott a jobbágyoknak, és megadóztatta a nemeseket, hogy ne a parasztság vállát nyomja minden teher.” Ezek után logikus, hogy Dózsa Györgyöt „a levert lázadás után, 1514-ben (…) elevenen sütötték meg a kegyetlen urak ezt a »parasztkirályt« aki a felkelők élére állt, hogy megvédje a népnek a Hunyadiaktól kapott jussát.”
De a magyar nemes – bár Dózsa is az volt! – szintén példa, szemben vele a birodalmat építő gyáva és ijedős uralkodóval: „Nem volt diák, aki ne emlékezett volna Zrínyi Miklós példájára. Zrínyi gróf a kicsiny Szigetvárott négy esztendeig kitartott a török ellenében, mígnem 1566-ban maga Fényes Szulejmán szultán vonult százezer főnyi seregével a vár alá. Zrínyi katonáival heteken keresztül állta az óriási túlerő ostromát, s amikor élelmük és a lőszerük elfogyott, vitézeivel együtt felvette díszruháját, zsebébe aranyakat tett azok számára, akik majd megölik s eltemetik – majd társaival együtt kirohant a vár kapuján, egy végső, halálos összecsapásra. Már mélyen behatolt az ellenséges had zömébe, mikor végül levágták. Szulejmán szultán – végleg felőrlődve attól, hogy oly sokáig feltartóztatta seregét egy kicsiny »hangyaboly« – a váratlan kirohanás lármájának hallatára szélütötten összeesett és meghalt. A szultán halála után a török nagyurak egymással kezdtek viaskodni a hatalomért, s Magyarországot évekig nyugton hagyták.”
Legvalószínűbb, hogy Zrínyit rögtön a várhídon golyó terítette le, a szultán már egy napja halott volt, de Kanadából mindez kissé homályosan rémlik, akárcsak a nyugton hagyás a nagyobbrészt megszállt országban…
Rövidke tavaszi tévedések
Csak a humor és a rend kedvéért kell említenünk két bájos apróságot a világirodalomból és a honi termésből. Honoré de Balzac a Pajzán históriák A’ szép Impéria című részében (fordította Adorján Mihály) így jellemzi egyik hősét: „Kívánsága vakmerővé tevé, akártsak tavasz tájában hímszarvast a’ párzási kedve…” Nincs szerencsénk ugyan a korabeli helyet és időt ismerni, az azonban közismert, hogy a szarvas ősszel párzik, s aligha elképzelhető a tavaszról elraktározott indulat. Ehelyett bőg a hím, aztán végzi a borításnak nevezett nászt.
Más a történelmet borítja fel. Garaczi László Reszkessetek! című írása a Nappali ház művészeti és irodalmi szemle 1990. 4. számában látott napvilágot. Ebben tudjuk meg: „Kár, hogy nincs tavasz, Kolumbusz tavasszal fedezte fel Amerikát, Dante tavasszal írta az Isteni Színjátékot, Lombroso a Lángész és őrületet.”
Az állítást természetesen vehetjük tréfának – noha erre semmi nem utal –, de tényszerűségében csak akkor igaz, ha a szerző ausztrál, vagy Ausztráliában, Dél-Afrikában, -Amerikában, illetve valahol a Föld déli féltekéjén él. A derék tengerész 1492. október 12-én lépett az Újvilág partjára (bár élete végéig nem hitte, hogy Amerikát fedezte volna fel), Dante haláláig dolgozott fő művén, s mivel 1321. szeptember 14-én hunyta le szemét, ez sem tavasz, még Ravennában sem; s végül Lombroso művének keletkezési idejéül sehol nem említik ezt az évszakot.
A nyalakodó halaktól a kopoltyús cetig
Ám, ha már Homéroszt idéztük meg hangütésként, térjünk vissza hozzá. Kevésbé ismert tévedése az Iliász 21. énekében (fordította Devecseri Gábor) az a rész, amikor főhőse szájába adja képzelgését a halak nyelvéről. „S most Akhileusz [!], lábánál fogva, bedobta a vízbe, / és dicsekedve beszélt hozzá, szárnyas szavakat szólt: / »Így, ni, feküdj a halak közt, melyek nagy nyugalommal / nyalják majd le a vért a sebedről: édesanyád sem / tud kiterítve siratni, de hurcol majd a Szkamandrosz / forgatagos vizein le a tenger széles ölébe. / S majd a sötét hullám tetején felszínre szökik fel / egy fürgébb hal, falni Lükáón hószinü háját.«”
A Bibliában – Judit könyvében – nem a hallal, hanem a vízzel támad némi zavar. A 7. fejezet elmondja: Holofernes 34 napon át Betúlia lakói elől elzárta a vizet, ők mértékkel kapták, sokan meghaltak a szomjúságtól. A 10. fejezetben Judit – az ellenség vezéréhez készülvén – megfürdött. Vajon miben?
Ezek után az szinte természetes, hogy a delfint halnak, s hosszasan Krisztus jelképének tartották. Még furcsább, hogy az 1414-ben összeült konstanzi zsinat nemcsak Husz Jánost ítélte máglyahalálra, hanem a hódot is hallá nyilvánította.
Nálunk Arany János keserű humorral megírt művében, A nagyidai cigányok harmadik énekében a cet bukkan fel halként: „Én e rossz bicsakkal a májának estem, / Egy bográcsravaló [!] darabot lenyestem, / Megsütöttük-főztük, jóllaktunk belőle, / Hogy még a hasunk is félreállott tőle. / Inni pedig vizet, mint valami kúton, / A kopótyujából meregettünk, rúdon. / Kilenc évig laktunk a cethal gyomrában, / Mint kukac a sajtban, féreg a tormában.” Így lesz az emlős és tüdőscetből hal. Arról már ne is szóljunk, hogy a kopoltyú sem tenné édesvízzé a tengervizet…
Kegyeletből vagy ismerethiányból a kopoltyús cetet Babits is átvette a Jónás könyvébe. A második részben olvassuk: „S lélekze Jónás, mivelhogy kifulladt, / sürün szíván kopoltyuját a Halnak, / mely csupa verdesés és lüktetés volt, / s a vízből-szürt lélekzet mind kevés volt…”
Az persze természetes, hogy jót mosolygunk a tévedésen, de mielőtt végképp eltelnénk nagy tudásunk fölényében, válaszoljuk csak meg: melyik a legnagyobb párosujjú patás állat? Hogy jön ez ide? Hát úgy, hogy a rendszertani besorolás szerint a cet vagy más néven a bálna viseli e büszke címet. Ki-ki tegye a szívére a kezét: tudta-e?
