Hiába tette slágerré az Illés a tételmondatot, miszerint az ész a fontos, nem a haj, ez nálunk a hetvenes-nyolcvanas években nem igazán akart meggyökerezni. És nem azért, mert a román iskolaigazgatók, inspektorok, hivatalnokok és egyszerű portások nem igazán hallgattak magyar beatzenét. A kommunizmus nem tűrhette a hosszú hajat, talán azért sem, mert az ellenőrizetlenül lecsüngő tincsek elrejtették az ifjak csillogó és hevült tekintetét, így nem láthatták sem a sokoldalúan fejlett szocialista jelent, sem a még biztatóbb jövőt. Talán megadták ezt centiméterben is, de a gyakorlatban igazából úgy nézett ki, hogy állt a portás a kitárt nagykapuban, mint egy zátony a kisiskolások révén táplált folyóban, s akinek hátul bele tudott markolni a grabancába, azt máris küldte az iskola melletti borbélyhoz. A hiányzást persze úgy könyvelték el, mintha lógás lett volna, mintha készakarva kerültem volna az iskolát, pedig akkoriban ez nem is nagyon jutott eszembe. (A lányoknak kicsit könnyebb volt, ők hajpánttal és egyéb trükkökkel oldhatták meg a „tiszta tekintet” kérdését.)
Hiába lógtak a szobám falán a hosszabbnál hosszabb hajú metál-bandák poszterei, csak gondolatban tudtam csatlakozni hozzájuk. A házibulikon persze megpróbáltuk úgy rázni a fejünket léggitározás közben, mintha legalábbis derékig érő tincseink lennének. Addig ráztuk igen eltökélten, amíg alaposan bele nem szédültünk. Mai fejjel visszagondolva, igazán abszurd látványt nyújthattunk, ahogyan szépen fésült, a fül fölé semmiképp sem merészkedő hajunkkal rockerkedünk a nappalik pár négyzetméterén, bele-belekóstolva a szabadság koreográfiájába. Talán elég lett volna felkapcsolni a villanyt, kicsit erőteljesebben ránk kiabálni, s máris visszavedlettünk volna civilekké, karszámozott, kordában tartott növendékké.
Amint érettségi előtt pár hónappal beütött a rendszerváltás, én is lázas hajnövesztésbe kezdtem, igaz, még csak felül, oldalt még igyekeztem megfelelni a belém vert jófiúságnak, ezért is nézek ki az érettségi tablón úgy, mintha egy József Attila hasonmás versenyre készülnék, kissé dús hajjal felül, de annál izzóbb tekintettel. Aztán persze teljesült a kamaszálom, kissé megkésett, veterán lázadóként vállig érő hajjal ünnepeltem a huszadikat a pesti Guns N’ Roses koncerten, s pár pillanatig úgy éreztem, most végre utolértem magam, nem érdekelnek sem portások, sem iskolák, végre látom magam a saját posztereimen. De nehéz úgy fenntartani egy lázadást, ha már nincs a másik végén senki, nincs rendszer és nincsenek ostoba szabályok, amikor a világ is vállat von, mert épp másutt van sürgős dolga. Így aztán egy nap le is vágattam, mindenféle rábeszélés nélkül. Levettem a jelmezt, mint egy színész, aki ráunt a túljátszott szerepére. Úgy néztem a levágott tincseket a fodrászat széke körül, mintha a kamaszkor utolsó hajtásai lennének. Halott anyag, amely kis szerencsével egy parókán végzi. Más fején alakítja tovább a szerepet.
Onnan jut mindez eszembe, hogy Dusi is épp növeszti a haját. Másodikos, és most ez a divat a fiúk közt az osztályban, élvezik, hogy ők is hajpántot hordhatnak, és ha úgy akarják, teljesen belelóg a szemükbe. Azért nézem kissé párás szemmel a folyamatot, mert múlt nyáron egy fodrászatban oldalt felnyírták a haját, felül meg tüskés lett, mint Billy Idol a legkicsattanóbb formájában. Csakhogy ezzel teljesen eltűnt minden kisfiúsága, mintha letörölték volna az arcáról, a vonásai inkább a leendő kamaszt mutatták, mi meg úgy álltunk ott, mintha egy hülye időgépen előrébb vittek volna öt évvel, és ott toporognánk a ránk zuhant jelenben, keresve az eltűnt napokat.
A mostani frizura viszont teljesen kompatibilis a nyolc és fél évével, és őrületbe kergetne minden múltbéli portást. Tán még az igazgatót is lehívnák nagy döbbenetükben. Bár attól tartok, hogy egy-két jelenbéli se nagyon lenne kibékülve ezzel a szabadjára engedett, szélfútta grabanccal. Persze nem itt Bécsben, mert itt senki sem áll az ajtóban, nem tartja szemmel az ifjúságot, a tanítónők pedig bölcsen a gyerekek és a szülők körébe utalják a döntést. Miért is kellene nekik megmondaniuk, hogyan nézzen ki valaki? Talán ők is tudják, amit én is a bőrömön tapasztaltam meg, hogy az a divat/lázadás hal el leghamarabb, amelyikkel szemben nincs ellenállás.
Nálunk most csak egy ellendrukkere van a maga életét élő hajzatnak: az anyósom. Aki pedig – a nejem meghatározás szerint – a hippi korszak gyermeke, ám ez nem akadályozza meg abban, hogy befőttes gumival próbáljon meg némi rendet vágni az egyre terebélyesebb dzsungelben. A szembe lógó haj ugyanis rontja a látást – a „tiszta tekintet” ideológiája lám, mégsem múlt el nyomtalanul, most épp orvosi érvek köntösben köszön vissza.
Évek és rendszerek, félelmek és reménykedések, lázadások és illúziók – oly sok minden gubancolódik bele Dusi hajába, hogy kész csoda, ha nem törik bele a fésű. És ha egy napon majd enged az ollónak, szabad akaratából, talán maga is meglepődik majd azon a súlytalan, mégis sajgó lebegésen, ahogy a tincsek lehullanak a szék mellé. Ahogy búcsút int egykori önmagának.
