A szókimondás ereje

A Ki ölte meg az apámat című előadás a Jurányiban, amely Édouard Louis önéletrajzi regénye alapján készült – akárcsak maga a mű – bátor, néven nevező, kerüli a mellébeszélést.

Jeleztem már korábban is, hogy egyre inkább megfigyelhető a fiatal alkotók kíméletlen, egyáltalán nem a sorok között üzengető kifejezésmódja. A Jurányi Inkubátorházban is láthattunk már hasonló szándékú előadásokat, de mindenképp ezek közé sorolható a Ki ölte meg az apámat. A francia, harmincéves szerző önéletrajzi művet írt, ebből készített színpadi adaptációt Bíró Bence. A produkció magyarországi ősbemutató, a regényt Pallai Mara fordította.

A másságát nyíltan felvállaló író alapvetően az édesapjával való – finoman szólva – összetett, ellentmondásokkal teli kapcsolatáról mesél. De nem áll meg itt, inkább családtörténetnek nevezném az írást, még akkor is, ha a középpontban az apa van. A fiú neki szeretne megfelelni, őt szeretné szeretni, még akkor is, ha sokszor úgy érzi, hogy gyűlöli. Az írás mozaikos, kiragadott emlékeket dolgoz fel. Ám aztán ezek egy megrendítő, sok mindent és mindenkit, szerinte a politikai felelősöket is, a nevükön nevező vallomássá állnak össze. A történet nagyon is intim, családi kulisszatitkok nyilvánossá tétele, ám ezek a végén beágyazódnak egy társadalmi közegbe, sőt egy sajátos politikai környezetbe is.

Az előadást rendezőként Kovács Domokos és Szenteczki Zita jegyzi. Azt írják a színlapon, hogy a bábszínházat a kortárs tánccal, a szövegkórust a politikai kiáltvánnyal szeretnék ötvözni. Nem kis vállalás, ám elsősorban a játszóknak köszönhetően, nagyrészt mégis sikerül. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen tavaly végzett bábszínész osztály tagjai már az Anima című vizsgaelőadásukban is bizonyították tehetségüket. Bánky Sára, Bartos Ági, Csarkó Bettina, Csernák Norbert, Hrisztov Toma, L. Nagy Attila és Szekeres Máté most is nagyszerű csapatként működik. Ha a különböző eszközöket is bábnak tekintjük, akkor remekül báboznak, táncolnak és még a politikai kiáltvány műfajától sem rettennek meg. Lázár Helga látványa filmszerű, a csillogó ruhák jól ellenpontozzák azt a közeget, a mélyszegénységet, ahol játszódik is a történet. A szerzőből ösztönösen, mindenféle mellébeszélés nélkül lávaszerűen törnek ki titkok, hazugságok, elhallgatások, traumák. A rendezők ezt sűrítik hatásos jelenetekbe. A végén pedig – akárcsak az eredeti műben – politikai kiáltványt kapunk, amely azt dokumentálja, hogy a politikai környezet, különböző döntések, törvények megszavazása miként nehezíti meg egy beteg ember életét, miként lehetetleníti el a fizikai aktivitását.

A regényben francia politikusok nevei hangzanak el, a mostani előadásban Budapesten viszont ezekhez társul magyar politikusok neveinek, döntéseinek, cselekedeteinek a felsorolása is. Elhangzik például név szerint, hogy ki szavazta meg 2022 novemberében az új szociális törvényt. 134 jelenlegi magyar kormánypárti politikus neve hangzik el egymás után. Az általam látott előadáson az egyik néző beszólogatott a felsorolás alatt, nem derült ki, miért. A nézőtársai viszont döbbenten hallgatták a névsort.

A darab végén az apa azt mondja a fiának: „Igazad van. Igazad van, azt hiszem, kellene egy jó kis forradalom.” Az előadás, főként a végén, ezt a hangulatot közvetíti, eszünkbe is jutnak a színművészeti egyetemfoglalós napok, amelyek nem fordultak forradalomba. Mint ahogy a Ki ölte meg az apámat című előadás után sem tör ki a forradalom.

A szókimondás már-már elfeledett erejét viszont, biztos, hogy magunkkal vihetjük.